III. KÁROLY

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Lipótnak harmadik nejétől, Pfalz-Neuburgi Eleonorától való második fia. Születése óta spanyol királynak szánta őt atyja, s midőn II. K., az utolsó spanyol Habsburg meghalt, Bécsben III. K. név alatt spanyol királlyá kiáltatta ki. 1703 szept. 19-én indult el Bécsből Spanyolországba, hol mint XIV. Lajos francia király unokájának, Anjou Fülöpnek ellenkirálya, angol és holland segéllyel vett részt az örökösödési háboruban. A változó szerencsével folyt háboru alatt K. 1706 jun. 26. a Galloway lord vezetése alatt Madridba hatolt angol sereg által spanyol királlyá kiáltatott ki, ami ügyének többet ártott, mint használt. A spanyolok a protestáns angoloktól rájuk erőszakolt fejedelmet ettől fogva mindig csak «eretnekek kegyelméből való királynak» nevezték. Reménytelen helyzetben volt, midőn 1711 ápr. 17. bátyja, I. József császár hirtelen elhunyt, s a Habsburg-ház minden koronája reája szállott. Ezzel ugyanoly politikai helyzetbe jutott, mint a háboru kitörésekor XIV. Lajos volt. Spanyolországot a hatalmak akkor az európai egyensúly érdekébe nem engedhették át a Bourbonoknak; most ugyan amiatt nem tűrhették, hogy egyetlen kézben legyen Német-, Magyar- és Spanyolország. K. mindamellett makacsul fentartotta igényeit. Nejét Erzsébetet regensül hagyta Barcelonában, ő maga 1711 szept. 27-én Bécs felé indult, hol az interregnum alatt anyja, Eleonora volt a regens. Miután szövetségesei, az angolok és hollandok 1713. Utrechtben békére léptek XIV. Lajossal, ő is kényszerült békét kötni. Az 1714. létrejött rastadti béke értelmében, lemondva Spanyolországról, a spanyol örökségből spanyol Németalföldet, Nápolyt, Milanót és Szárdiniát nyerte. Főcélja ettől fogva egész Közép-Európára kiterjedő roppant birodalmának egységes megtartása családja számára, mi annál nagyobb feladat, mert egyetlen fia 1716. meghalt, s csak leányai voltak. A családi örökség megőrzésére legfőbb biztosíték a pragmatica sanctio, melyet Magyarországgal 1722. fogadtatott el. Hasonló célja volt a nálunk behozott földadónak és az állandló hadseregnek, mellyel a nemesi fölkelés elavult rendszerét félrelökvén, egyszersmind biztosította a hadsereg egységes vezetését. Két nagy hadjáratot vezetett a török ellen, melyek közül az egyik szerencsésen ért véget 1718. a passzorovici békekötéssel, mig a másik az 1739-iki belgrádi békében annál szerencsétlenebbül. Megmaradt azonban első török hadjáratának hódításaiból az u. n. temesi bánság, mely 1717. kormánya alá kerülvén, tábornagya, a derék Mercy által virágzó állapotba helyeztetett. K. országlása alatt különösen sok történt az ipar és kereskedelem érdekében.

A törököktől nemrég visszafoglalt, majd az 1711-ig Rákóczi mozgalmai által zaklatott Magyarország újabb, egyvégtébe haladó fejlődésének alapjait ő alatta vetették meg. Az ország polgári kormányzatára felállította a helytartótanásot, újonnan szervezte a kancelláriát, a királyi táblát és a hétszemélyes törvényszéket; 4 kerületi táblát, s Horvátországban báni táblát állított fel. Egyházi téren a dinasztikus érdeket a katolicizmusban látta legjobban biztosítva, s ezért bizonyos határig támogatta a katolikus egyházat a protestánsok, akkori nyelven akatolikusok elleni küzdelmében. Erre célzott az 1731. kiadott u. n. Carolina resolutio is. Ami egyéniségét illeti, teljesen spanyol tipus: szertelen gőg, makacsság, határozatlanság, renyheség, szertartások szeretete jellemzik. Udvarában fentartotta a spanyol etiquette-et, s ő maga legjobban érezte magát spanyolok körében. Elfogultsága a spanyolok iránt egyebek közt, birodalma szempontjából azon nagy politikai hibába sodorta, hogy a spanyol Németalföldet, melyet Bajorországért kicserélhetett volna, nem adta oda. Holott ha rááll a cserére, birodalma tömörebb, egységesebb lesz, s maradandó tulsúlya lesz benne a német elemnek; nekünk az a csere, nemzeti szempontból, különösen nagy romlásunkra szolgálhatott volna. Csekély tehetségü volt ugyan, de komoly pártolója a tudomány és művészetnek. Bécsben számos pompás épületet emelt, egyebek közt a császári udvari könyvtárat is.

 

MÁRIA TERÉZIA

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyar- és Csehország királynője, később római-német császárné. Atyja III Károly császár és király, anyja Erzsébet bramschweig-wolfenbütteli hercegné. Minthogy születésekor már meghalt szüleinek egyetlen kis fia, Leopold, kezdettől fogva benne látták az örökös tartományok leeendő úrnőjét. Atyja, a császár, elfogadtatta a női örökösödés törvényét Csehországban, az osztrák tartományokban, Erdélyben, majd 1722. Magyarországban is, és nagy gondot fordított legidősebb leánya nevelésére. Kezét 1736 febr. 15. Ferenc lotaringiai herceg nyerte el, kihez gyermekkora óta őszinte és méy vonzalom fűzte. Szépségét, szivének jóságát és korát meghaladó szellemi tehetségét mindnyájan bámulták. Atyjának 1740 okt. 20. történt halála, mely őt tette a Habsburgok monárkiájának uralkodójává, csakhamar alkalmat nyujtott neki arra, hogy a legsúlyosabb viszonyok és megpróbáltatások között fejtse ki értelmi és erkölcsi erejét. Mindjárt uralkodása elején a legtöbb európai hatalmasság megtámadta a pragmatica sanctiót és M. örökségét. M. jogára támaszkodva, visszautasította II. Frigyes ajánlatait, ki szövetségét helyezte kilátásba, ha a magyar királynő átengedi neki Szilézia egy részét. Az elutasító válaszra a porosz király gyors és szerencsés támadással felelt. Minthogy ugyanakkor a bajor választó francia segítséggel megtámadta Csehországot és Felső-Ausztriát, a nápolyiak és spanyolok pedig az olasz birtokokat, a Habsburgok ősi monárkiája a legnagyobb veszélyben forgott. M. energiája és belátása megtalálta a meneküléshez ezető utat. Minthogy az örökös tartományokban már nem érezte magát biztonságban, Pozsonyban tartózkodott,hol 1741 jun. 25. ünnepélyesen megkoronáztatta magát Szt. István koronájával.

A régi törvények és kiváltságok megerősítésével megnyerte, személyes megjelenésével elragadta a magyar rendeket. Midőn 1741 szept. 11. a várba magához hivatta a főurakat és követeket és személyesen adta elő birodalmának és családjának szomoru helyzetét, a magyar urak egy szivvel-lélekkel felkiáltottak: Vitam et sanguinem pro rege nostro és nagy sereget állítottak ki M. jogainak védelmére. A királynő e lépésével, melyre a magyarok meggyőződése szerint, német tanácsosainak javaslata ellenére, ragadtatta magát, megmutatta, hogy valóban uralomra van hivatva. Mint e nemzet lelksítő hősnője foglalta el helyét a történelem nagy alakjai közt. A magyar felkelés csakhamar kiűzte az ellenségeket az örökös tartományokból, sőt Bajorország legnagyobb részét is elfoglalta. II. Frigyes ellen nem folyt oly szerencsésen a harc: az 1742 végén kötött békének Szilézia legnagyobb része volt az ára. De bár az örökösödési háboru még 1748-ig eltartott, bár közben II. Frigyes is megújította támadását, és bár az elűzött bajor választó elnyerte a római-német császári koronát, már 1742 eleje óta ismét biztosítva volt a monárkia fenmaradása és M. uralma. A béke éveit országainak szervezésére fordította, hogy azok a háboru megújulása esetén nagyobb erőt vethessenek a latba. Felemelte a katonaság létszámát és a nagyobb költség fedezésére nagyobb és állandó adót vetett az örökös tartományokra. A cseh és osztrák rendek maguk mondtak le addig élvezett alkotmányos kiváltságaik nagy részéről, ugy hogy ott már akkor teljesen államivá vált a közigazgatás. A különböző hatóságok és kancelláriák föle mint legfőbb közigazgatási forumot az államtanácsot (Staatsrath rendelte 1760. Magyarországra, melynek alkotmánya teljes épségben fenmaradt, e reformok nem hatottak. Ott legfölebb a hadi adó emelésére voltak birhatók a rendek. E nagy átalakításoknál, amelyek az annyi külön területből álló Ausztriából egységes, kitűnően igazgatott, bürokratikus államot alkottak, különösen Kaunitz grófnak, az államkancellárnak és Haugnitz grófnak tanácsára hallgatott. Az örökös tartományok látható gazdagodása és erősödése, valamint a Franciaországgal, Oroszországgal és Szászországgal kötött szövetségek arra bátorították M.-t, hogy újabb háboruba bocsátkozzék II. Frigyes ellen, Szilézia visszaszerzése végett 1756. Bár e háboru az örvény szélére juttatta a nagy porosz királyt és országát, M. még sem érhette el célját. Szövetségesei elhagyták, segédforrásai kimerültek,ugy hogy 1763. hét évi harc után, az előbbi birtokállapot alapján kötött békét. Azontul nem volt a békének buzgóbb szószólója nálánál, csak kénytelen-kelletlen egyezett Lengyelország felosztásába 1772. és az 1778. kitört bajor örökösödési háborunak csakhamar személyes közbelépésével vetett véget. Uralkodásának utolsó békésebb két évtizede alatt minden gondját országai jólétére fordította. Mindenki meg volt győződve a reformok szükségéről, elsősorban a császárnő fia, József császár sürgette azokat.

A hét éves háboru megmutatta, hogy a kis Poroszország nagyobb katonai fegyelmezettsége és erősebb központosítása által meg tud birkózni a három első hatalmasság szövetségével. Ez a példa, de mindenek fölött a korszellem haladása kivánatossá tették az egyházi és a rendi viszonyok gyökres megváltoztatását. ettől azonban az egyházához hű, tapasztalt, a régihez ragaszkodó királynő visszariadt. Az ellentét közte és fia közt minden kérdés felvetésénél igen élesen nyilvánult. Csak ott vetette latba M. egész tekintélyét az újítások érdekében, ahol valóban humánus célok eléréséről volt szó. A népnevelés szervezet, a jobbágyság sorsának könnyítése első sorban az ő érdeme. Az úrbér szabályozását, minthogy a magyar országgyülés 1764. elenezte arra vonatkozó törekvéseit, 1769-tól fogva saját királyi hatalmából léptette életbe. A jezsuita-rend eltörlése lehetővé tette a tanulmányi alap megteremtését és az egész magyar iskolaügy újjászervezését a «Ratio Educationis» értelmében. Egyetemünk, melyet jezsuita-intézetből ő változtatott igazi, teljes főiskolává, és melyet Nagyszombatból ő helyezett át Budára, méltán tiszteli benne második megalapítóját. Birodalmának szembetünő megerősödése és felvirágzása tette lehetővé, hogy azt békés úton, tisztán diplomáciai lépéekkel nagyobbítsa. Lengyelország első felosztása alkalmával galiciát és Lodomeriát csatolta a monárkiához Magyaország régi jogi igényei alapján, de csak a 13 szepesi várost kapcsolta vissza az anyaországhoz. 1775. pedig Bukovinát engedte át neki a porta. Ily módon terület és népesség dolgában teljes kárpótlást nyert Sziléziáért és a monárkia, bár békés politikát folytatott, tán soha sem örvendett nagyobb tiszteletnek az európai hatalmak sorában, mint az ő uralkodásának végső szakaszában.

E tekintélynek és hatalomnak legbiztosabb és legszilárdabb alapja volt az, hogy M. alatt a viszony uralkodó és nemzet közt Magyarországon a kölcsönös bizalom természetes és szükséges talaján nyugodott. A nemzet büszke volt szép és hatalmas úrnőjére, a királynő büszke arra a lovagias nemzetre, melynek felbuzdulásához és fegyverkezéséhez fűződtek életének legdicsőbb momentumai. «Jó magyar vagyok, szivem tele van hálával e nemzet iránt» irta 1778., midőn elrendelte a három bánsági vármegyének visszacsatolását. E háláját és szeretetét nemcsak az által bizonyítá, hogy a magyar nemességet sokkal nagyobb mértékben vonta udvarába, mint az elődei tették, hanem az ország anyagi és szellemi érdekeinek öntudatos és folytonos ápolása által. A Szt. István-rend alapítása inkább a nemzet hiuságának hizelgett, a nemesi testőrség felállítását, bárminő fontos és áldásos következéseket vont maga után, eleinte szintén ama szempontból nézték. De már az iskola- és nevelésügy szervezése, a jobbágyság állapotának javítása, az Alföldön nagy mértékben folyó betelepítés, Fiume városának és kerületének a királysághoz csatolása mind nagyszerü és máig is kiható tanujelei voltak a királynő anyai gondoskodásának. Bár a magyar alkotmány sok pontban korlátozta, azt élete végéig teljesen érvényben hagyta és céljait annak keretén belül, királyi prerogativájának felhasználásával igyekezett elérni.

Nem is kétséges, hogy uralma a rendek nagy részénél valóban népszerü volt, mint azt p. Orczy Lőrinc báró versei tanusítják és hogy Mátyás kora óta nem volt királyunk, ki annyit tett volna a nemzetért mint ő. Mindamellett nem lehet eltagadni ama történeti felfogásnak alaposságát sem, mely éppen az ő korában, részben az ő személyében látja a magyar főnemesség elnémetesedésének eredetét. A magyar urak sokkal inkább tartózkodtak Bécsben és az udvar körül, mint azelőtt, gyakran összeházasodtak a cseh és osztrák családokkal, az idegen nyelv és erkölcs mindinkább hódított körükben. Akiket a Teréziánumban vagy a katonai akadémiában, mely szintén M. alapítása, neveltek, ifjukoruktól fogva megszokták, hogy az uralkodó és az egész monárkia szolgálatának szenteljék erejöket. Bár a királynő fentartotta a magyar hatóságok törvényes önállását, tényleg minden fontosabb újításnál az örökös tartományok példája szolgált útmutatóul, ugy hogy a magyar kancellária egyszerűen átvette vagy átdolgozta az ott készült munkálatokat. De az is bizonyos, hogy a legtöbb magyar úr teljes jóhiszeműséggel szolgálta az uralkodót azon meggyőződésben, hogy az ország javának és haladásának előmozdítására nézve nincs jobb mód, mint a királynő bölcs határozatainak végrehajtása. Ha pedig a királyi politika valóban ellenkezett a rendi alkotmány érdekével, ugy maguk a főurak szegültek legerősebben ellene, mint azt az 1764-1765-iki országgyülés története bizonyítja. Mindenesetre igazságtalan a királynőt a nemzeti érzés tudatos gyengítésével vádolni, hisz senk nem helyezte magasabbra nála a magyar korona jogát és önállóságát. A nemzeti nyelvet és annak művelését, mint azt II. Frigyes példája is bizonyítja, azon kor legfelvilágosodottabb fedelmei sem mérték a modern mértékkel. Az idegen műveltség beözönlése nem volt feltartóztatható és a következés bebizonyította, hogy annak befogadása erősítette a nemzeti öntudatot. Sokkal kártékonyabb volt a hatása M. politikájának az anyagi érdekek terén. A királynő ugyanis azon meggyőződésből indulva ki, hogy Magyarország, a nemesség adómentessége miatt, nem járul erejéhez képest a monárkia közös kiadásainak fedezéséhez, a súlyos adó alatt nyögő osztrák tartományok iparát és kereskedését gyámolította a magyar érdekek ellenében.

Vámpolitikai rendszere Ausztriának gyarmatává akarta tenni hazánkat. Mentségére nem szolgálhat más, mint az, hogy sem kora, sem ő maga nem volt tisztában a financiális és gazdasági kérdések igazi jelentőségével, továbbá az, hogy Magyarországnak sokkal fejletlenebb ipara és kereskedése különben sem igen állhatta volna ki az osztrák-cseh versenyt. Végre Magyarország lakosságának nagy részét elidegenítette még a királynőtől annak a vakbuzgóságig menő ragaszkodása a róm. kat. egyházhoz. A különben annyira jószivü M. nemcsak a jogról, hanem még a méltányosságról is megfeledkezett, ha egyházának érdekében vélt eljárni. Mint uralkodó, minden nagy tulajdonsága és érdeme mellett sem menthető fel minden vád alól. Annál tisztább fényben ragyog képe mint nőé és anyáé. A felsőbb körök általános erkölcsi elzüllésének korában női erénye, hűsége, családi életének boldogsága szinte páratlannak mondható. Férjét nagyon szerette és annak 1765. bekövetkezett halála után soha sem szünt meg őt gyászolni. Gyermekeinek testi és lelki nevelésére nagy gondot fordított és fiához és leányaihoz intézett levelei és utasításai mindenkorra mintaképei maradnak szeretetének és bölcsességének egyaránt. Tizenhat gyermeke volt, kik közt 10, négy fiu és hat leány tulélték őt. Köztük volt II. József, II. Kipót, Ferdinand főherceg, Miksa kölni választó, Mária Krisztina főhercegnő, Mária Antoinette, Mária Karolina nápolyi királyné. M. a dinasztia jelenleg élő tagjainak ősanyja, tőle veszi eredetét a Habsburg-lotaringiai ház. Maga egyik vallásos följegyzésében igy jellemzi magát: «Egyházi, vallási, törvényes dolgokban, gyermeknevelésben, méltóságom fentartásában nem tudom bűnömet. De vádolom magamat elfeledett hibáimért és bűneimért. Isten előtt bűnösnek vallom magamat és életemben nagyravágyás miatt viselt háborukért, irigység, harag, lomhaság, elpuhultság, a szent gyónás elhagyagolása miatt azért, mit felebarátom ellen szóval vétettem, szeretet hiánya miatt.» Azt a nagy szeretetet, mellyel családja iránt viseltetett, igaz női szivvel átvitte udvarára, népeire is, de annak fejében engedelmességet, odaadást követelt. Mindent összefoglalva, ő tekinthető a Habsburg-ház legnagyobb, valóban kiváló, uralkodói tehetségének.


II. JÓZSEF

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Német-római császár, Ferenc István lotaringiai herceg és Mária Terézia magyar királynő legidősebb fia. Féléves korában elhozták a Bécset fenyegető ellenség elől Pozsonyba, hol anyja megmutatta az országnagyoknak, de az a hires jelenet, hogy Mária Terézia ölében tartva fiát, szólította volna fel segélyadásra a magyarokat, puszta monda. Nevelését Batthyány Károly grófra bizták, ki azonban nem tudott vele elbánni és kitől J. saját szavai szerint mit sem tanult. Igen szép és okos, de amellett igen makacs fiuvá fejlődött. Tanítóinak, kik az akkori bécsi tudós világból kerültek ki, száraz előadása elriasztotta az eleveneszü gyermeket a tanulástól, ugy hogy a szakszerü elvont tudományt mindig megvetette. Magyar történetre Bajtay Antal piarista, a későbbi erdélyi püspök oktatta. Leginkább érdekelte még a jog- és államtudomány, minek ismeretébe Martini, a bécsi egyetem hires tanára vezette be. Tudvágya és nagyravágyása az olvasásban kerestek táplálékot. Igy ismerkedett meg kora éveiben a francia irók felvilágosító, megnyerő műveivel és azon tanokkal, melyek megvalósításának életét szentelte. Tizennyolc éves kora óta részt vett az államtanács üléseiben, hogy a kormányzás minden részletével megismerkedjék és akkor fogalmazta első munkáját Réveries (álmodozások) cimen, melyben későbbi főeszméit már teljes világossággal fejezi ki (kiadva: Marcali, II. József II. köt. II. kiadás). Hadat izen a rendi kiváltságoknak, a papságnak és nemességnek; az állam boldogulását, a lakosság jólétét csak az uralkodótól várja, ki korlátlan hatalmát tisztán alattvalói javára fordítja és saját akaratából, a rendek megkérdezése nélkül viszi keresztül az egyházban, államgazdaságban s hadseregben szükséges reformokat. 1760. nőül vette a szép és szellemes parmai Izabellát, kivel igen boldog házas életet élt, melyet azonban már 1763. kegyetlenül megszakított a hercegnő korai halála. 1764-ben római királynak választották. E szertartást Goethe irta le (Wahrheit und Dichtung-jában). 1765 aug. 18. hirtelen meghalt atyja, I. Ferenc császár, és a fiatal, tettekre vágyó J.-nek akkor nyilt először alkalma a kormány igazgatásába befolyni, minthogy anyja őt kormánytársává fogadta.

Ebben az időben J. egészen magában áll. Második nejét, a bajor Mária Jozefát csak politikai tekintetből vette el, és a szerencsétlen házasságnak csakhamar véget vetett a császárné halála. Egyetlen gyermeke, Izabellától született leánya, még gyermekkorában elhunyt. Ujabb házasságra lépni nem akart. Anyját nagyon szerette és tisztelte, de politikai és vallásos tekintetben annyira eltért a két fejedelem meggyőződése, hogy az még személyes viszonyukra sem maradhatott hatás nélkül. Nagyon kitüntette Kaunitzot és Lacy tábornagyot, de igazi barátja nem volt, a családi élet édességét nem élvezte. Még legjobban érezte magát öt előkelő hölgy társaságában, kik közt különösen Lichtenstein Eleonora hercegnő birta hajlandóságát. Tüzes lelkének minden erejével az állami ügyekre vetette magát; ujítani, javítani akart minden téren. De csakhamar tapasztalnia kellett, minő nagy nehézségekbe ütközik minden lépése. Névszerint ő a császár, a legfényesebb korona és cim viselője, tényleg azonban csak ott van befolyása, ahol anyja megengedi: a hadügy és a külügyek igazgatásában. A belső kormányzás terén, ahol ő mindenütt kiáltó visszaéléseket látott, anyja visszariadt minden reformtól, mely veszélyeztette volna a kat. egyház uralkodó állását és az udvarnak és nemességnek történeti jogát. Különösen kitünt ez az eltérés, midőn J. a tolarencia eszméjét kezdte pengetni. A Habsburg-ház e két nagy alakjában két világtörténeti korszak, két világnézet érintkezett egymással. Látva, hogy anyja akaratával szemben nem törhet magának utat, J. utazásokban keresett szórakozást és okulást. Bejárta 1768. és 1773. Magyarországot, beutazta Német-, Francia- és Olaszországot. Mindenütt incognito járt, mint Falkenstein gróf és népszerüségét nagyrészben az utazásai alkalmával tanusított jótékonyságának és nyájasságának köszönte. Politikai jelentőségü volt találkozása II. Frigyessel, ki sokban mintaképe volt, Neissében 1769. és a morva Neustadtban 1770. Rendesen megtartotta a mellett a hadigyakorlatokat. A katonai ügyek legkisebb részletei iránt is érdeklődött, mindig katonaruhában járt, de igazi nagysága nem ezen a téren keresendő. Nagyon sürgette Lengyelország felosztását és örvendett a monarkia területe növelésének Galicia, majd Bukovina által. Bajorország örökösödéseért háboruba keveredett Poroszországgal, és azt kelle tapasztalnia, hogy Nagy Frigyes elég erős nagyratörő tervei megakadályozására. Mindent összevéve tettvágyát kormánytársi korszakának 15 éve sem elégítette ki. Elégedetlensége a fenforgó állapotokkal nőttön-nőtt, és a tapasztalt nagy differencia tervei és azok tényleges eredménye közt keserü szarkazmussal töltötte őt el azok irányában, kik szándékait, miket egyedül ismert el jóra vezetőknek, nyilt ellenállással vagy titkon meghiusították.

Midőn Mária Terézia 1780 nov. 29. meghalt és J. trónra lépett, Nagy Frigyes méltán mondhatta: voilá un nouvel ordre des choses qui commence. Előbb az udvar régi rendjét szüntette meg, a végső takarékosságot honosítva meg szolgálatában, az udvari személyzetnek és magának az uralkodó családnak nagy elégedetlenségére. Azután sürün egymást érő rendeletekkel és törvényekkel halmozta el minisztériumait és kancelláriáit, egyre sarkallva alig lihegő tisztviselőit, nemcsak a munkára, hanem mindennek azonnal való végrehajtására. Minthogy ő a közélet minden terén egyaránt akart reformálni, minthogy továbbá az, mi az államnak javára, hasznára válik, egyformán jó és szükséges mindenütt: nem volt tekintettel sem államainak külön alkotmányára, sem a monarkiát alkotó nemzetek sajátságaira. Hogy esküje se korlátozza uralkodói jogainak és kötelességének gyakorlatában, nem koronáztatta meg magát Magyarország királyának. Azt hitte, hogy ugyis mindenki meg fog győződni szándékai tisztaságáról, intézkedései üdvös voltáról; a rosszakaratot pedig könnyen legyőzheti törvényes hatalmával. Mert más hatalmat, mint a katonait, ő nem igen ismert el. Első nagy rendelkezései az államnak az egyházhoz való viszonyát érintették. 1781. azokat a bullákat, melyekben a pápai hatalom igénye legtulzóbban nyilatkozik, az In coena Domini-t és az Unigenitus-t kivétette a rituale-könyvekből, eltiltotta a dispenzációknak Rómába vitelét, behozta a placetum regiumot. Országainak egyházát lehetőleg függetlenné akarta tenni minden másban, mint a dogmában a pápától, hogy ő maga aztán annál biztosabban igazgathassa fegyelmi tekintetben. A papság egy részének ellenmondásával szemben erősítette őt az egész nagy befolyásu felvilágosító irodalomnak tapsa. Még nagyobb lett népszerüsége és világraszóló hire, midőn az 1781 októberben kiadott tolerancia-ediktumban teljes polgári jogot és szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a nem katolikus keresztény felekezeteknek. Az örökös tartományokban lakó protestánsokra nézve, kik eddig sok üldözésnek voltak kitéve, tetemes javítást foglalt magában e rendelet, de Magyarországon, hol törvényesen volt biztosítva vallásuk, sokan elégedetlenek voltak azzal, hogy ezentul majd csak toleráltak lesznek. Tényleg itt is nagy haladást jelölt e rendelet, ha nem is a törvényhez, hanem a Mária Terézia alatt uralkodó állapotokhoz képest, és a protestánsok és görög nem egyesültek mindig hálával emlékeznek meg II. J.-ról. E sok ujítás azon elhatározásra birta VI. Pius pápát, hogy személyesen meglátogassa a császárt, hogy iránya megváltoztatására birja. 1782. husvét táján egy hónapon át Bécsben a császár vendége volt a pápa. Ez a lépés az egész világon nagy feltünést okozott s egész tömegét okozta a röpiratoknak. J. nagy tisztelettel fogadta vendégét, de a lényeges kérdésekben mit sem engedett. 1782. felállította az egyházi bizottságot, reformjai eszközei gyanánt, hol több febronianus v. janszenista érzelmü pap és jogtudós segítette elő terveit. Megkezdődött a szerzetes rendek eltörlése, vagyonuk lefoglalása, az egyházi vagyon összeirása a lelkészrendezés céljából és a növendékpapságnak állami nevelése. J. rendeletei azonban nemcsak az egyházpolitikára vonatkoztak, hanem benyultak az istentisztelet formájába, a szertartásokba is, melyeket racionálissá igyekezett tenni, ugy hogy Nagy Frigyes méltán gúnyolta őt mon frere le sacristain-nek.

Mindezen reformok végrehajtásánál alkalma volt tapasztalni a hatóságok lassuságát v. éppen passziv ellenállását. Ennek megtörésére adta ki 1783. hires rendeletét a közigazgatásról, melyben magát és egész kormányát föltétlenül a közjónak szenteli, és ezért minden tisztviselőtől föltétlen engedelmességet és tüzes buzgalmat követel. Legnagyobb volt a nehézség Magyarországban, ahol a végrehajtás a megyéknek kezében volt. J., aki eddig csak mellőzte, de egyenesen nem sértette a magyar alkotmányt, most azon meggyőződésre jutott, hogy annak ódon épülete egyaránt megakadályozza a szükséges reformoknak, mint az igényelt királyi teljhatalomnak megalapítását. 1784 tavaszán Bécsbe viteti a koronát, hivatalos nyelvnek a latin helyébe a németet, mint birodalma nyelvét hozza be, és elrendeli a népesség összeirását, még pedig nemesekét és nem nemesekét egyaránt. A megyék reprezentációit semmibe se vette, a netán fenyegető ellenállást fegyveres hatalommal készült megtörni. A császár és a magyar rendek közt akkor nyilatkozó ellentét lázadásra bátorította az oláhokat. J.-nek a Hora-lázadásban nem volt egyenes része, mint sokáig hitték, de bizonyos, hogy intézkedéseinek a nemzetiségi és osztályellentétek élesedése volt egyik szükséges következése. A lázadás leverése után sokat tett a jobbágyság érdekében. Megszüntette a földesurak fegyelmi biráskodási jogát, helyreállította a szabad költözést. 1785. véget vetett a régi megyének, az alispánt kinevezett tisztviselővé tette és az egész országot 10 kerületre osztotta, melyek élén királyi biztos állott mint működő főispán. Megszünt a megyegyülés is. Csakhamar uj birósági szervezetet is léptetett életbe, külön a közigazgatástól és munkába vette a polgári és büntetőjognak, a perrendtartásnak, a telekkönyvnek az egész birodalomban általánossá tételét és igy a magyar törvényes rendszer megszüntetését. 1786. már a nemesség legféltettebb jogát is megtámadta: megkezdte a földmérést, hogy igazságos adót vethessen ki, mert mint fiziokrata a földet tartotta minden gazdagság egyedüli forrásának. Sokat tett az iskolák érdekében is, és Pesten óriási épületet emeltetett iskolai és kórházi célokra, melyet aztán kaszárnyává változtattak (Ujépület). Ugy látszott ekkor, mintha lelkesedése és rendkivüli munkaereje csakugyan magával ragadta volna a kedélyeket. Nyilt ellenállás csak 1787. mutatkozott Belgiumban, hol a papság elitélte az alapítványok állami kezelését és az uj állami szeminárium ellen izgatta a népet.

Az a sokféle törvényes intézkedés, mely J. kabinetjéből került ki, korántsem merítette ki tevékenységét. Mint «a nép császára» kötelességének tartotta személyesen meghallgatni minden panaszt és lehetőleg orvosolni a szegény embernek ezernyi baját. «Kiveszem Mátyást a magyarok szájából», szokta volt mondani. Amellett utazott is. 1783-ban visszaadta a pápa látogatását, 1787. pedig hires barátnőjét, II. Katalin cárnőt látogatta meg D-i Oroszországban. Szüntelen foglalkoztatta a külső politikát is. 1781. szövetségre lépett a cárnővel és diplomáciailag egyengette neki az utat Krimia elfoglalásában. Már 1782. készen volt a terv, hogyan fog a két császárság megosztozni a török birodalom omladékain. 1784. majdnem háborura került a dolog közte és a hollandusok közt, kik régi szerződések alapján zárva tartották a Schelde torkolatát és rálőttek J. hajójára, midőn az Anversből ki akart hajózni a nyilt tengerre. Minthogy mint római császár sem igen törődött a német kisebb fejedelmeknek, különösen a papiaknak jogaival és kiváltságaival, azok Nagy Frigyes befolyása alatt megkötötték ellene 1785. a Fürstenbund-ot, mely a császári tulsúly lényeges megszorítását vonta magára. Nagy Frigyes akkor is szemben állott J.-fel, midőn ez Belgiumot cserébe kinálta Bajorországért, hogy ily módon végkép biztosítsa házának a hegemoniát Németországban. 1786. Nagy Frigyes halála után egy ideig arra gondolt, hogy szoros szövetségre lépjen Poroszországgal, tudva, hogy ez a középeurópai szövetség aztán törvényt szabhat a többi hatalmasságnak. De ez a terve sem sikerült, és igy kénytelen volt tovább is fentartani az orosz szövetséget. Franciaországgal, hol huga, Mária Antónia volt a királyné, szintén szövetségben állott, de onnét, közvetlen a forradalom előtt, nem remélhetett valami hathatós támogatást. 1787-iki orosz utja alkalmával elhatározta a török háborut, szövetségben az orosszal. De terve, meglepés által foglalni el Belgrádot, nem sikerült és 1788. a törökök ellene fordították fő erejöket, több helyen áttörték az ellenük az egész határszélen felállított kordont és betörtek a Bánságba. J. minden erőfeszítése sem birt jobb fordulatot adni a háborunak, testben-lélekben megtörve tért vissza 1788. őszén Bécsbe. Helyzetét még súlyosabbá tette, hogy ezalatt a belgák is legyőzték seregét, és hogy régi ellensége, a porosz nyilt szövetségbe lépett a törökkel. Anglia, Hollandia és Lengyelország mind porosz részen állottak.

Fegyveres hatalmának e kudarca nyilt ellenállásra lobbantotta a magyarok elégedetlenségének tüzét. Erre ő maga szolgáltatott alkalmat az által, hogy a török háboru kezdetén összehivta a megyegyüléseket, hogy az ujoncállítás és élelemszállítás dolgában segítsék. A megyék országgyülést, a sérelmek orvoslását, a törvényes állapotok visszaállítását követelték. Még erősebb volt az ellenállás 1789., midőn J. erőszakkal lefoglaltatta a gabona- és szénakészleteket, a fizetést pedig csak a háboru utánra igérte. Ekkor már 15 megye egyenesen megtagadta a végrehajtást, a magyar elégedetlenek pedig összeköttetésbe léptek a porosz királlyal, sőt már teljes elszakadásra készültek. Ezen nem változtatott az, hogy J. magyart, Hadikot, nevezett ki fővezérnek, sem pedig a háboru későbbi szerencsés fordulata és Belgrád elfoglalása Laudon által. A királyi biztosoknak már senki sem engedelmeskedett, a közigazgatás az országban megszünt, napról-napra várható volt a nyilt felkelés. Ekkor J. 1789 decemberben német és magyar nyelvü rendeletben országgyülést igért meggyógyulása esetén, és midőn ez sem használt, 1790 jan. 28. összes minisztereinek, különösen pedig Kaunitznak tanácsára rászánta magát a végső lépésre is. Visszavonta összes intézkedéseit, kivéve a toleranciára, a jobbágyságra és a lelkészrendezésre vonatkozókat, és helyreállította az alkotmányt ugy amint 1780-ban fennállott. Általános volt az öröm az országban, de a megrendült bizalmat J.-nek ez áldozata sem állította helyre. A szerencsétlen fejedelem hosszas szenvedés után - 1788 óta a tüdővész vett rajta erőt - abban a tudatban hunyt el, hogy életének minden műve összeomlott.

J. egyike a felvilágosott abszolutizmus kora legkiválóbb és legrokonszenvesebb alakjainak. Ő is követte őseinek hatalmi tradicióit, de eszközeit a kornak megfelelően választotta. Szándékai tisztaságában, nemeslelküségében kételkedni nem lehet. Egész életét az állam eszméjének szentelte, más oltáron nem áldozott. Ausztria ujjáalakítása, melyet anyja kezdett meg lassan, kiméletesen, lényegesen az ő műve. A polgárság és parasztság fölemelése, bizonyos nemzeti egység teremtése által képessé tette birodalmát a napoleoni háboruk óriási válságának kibirására. Nem csuda, ha Ausztriában mai napig is áldják emlékét a németek és a szabadelvü pártiak és hogy nemcsak Bécsben, hanem számos kisebb-nagyobb városban emeltek ott neki szobrokat. Magyarországon egészen más volt uralkodásának eredménye. A művelt elemek és a protestánsok nagy örömmel üdvözölték reformjait, melyek véget vetettek a százados tespedésnek. De a magyar nemzetiség elnyomása ellene fordította azokat is, kik egyebekben helyeselték politikáját és igy nemcsak a nemesség és papság, hanem mondhatni az egész nemzet fölébredt s ellene foglalt állást. Az a hatás, melyet ily módon, bár akaratlan, a nemzeti szellem fölélesztésére gyakorolt, többé el nem enyészett. Későbbi reformkorszakunk nagyrészt az ő intézményeit igyekezett megvalósítani, csakhogy nemzeti irányban. Ily módon értendő az a rendes itélet felőle, hogy megelőzte korát. Egészen a reform embere volt, de mivel csak későn jutott uralomra, egyszerre akart elérni mindent, nem igen válogatva az eszközökben. Ez okozta tragikus bukását.


FERENC JÓZSEF

 Ausztria császára, Magyarország királya. Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegnő legidősebb fia. Már nagyapja és egyben keresztapja, I. Ferenc császár is a jövendő császárt látta unokájában.

A politikailag rendkívül aktív Zsófia főhercegnő minden erejével azon igyekezett, hogy legidősebb fiát uralkodóvá nevelje. Szellemi mentora Rauscher, a későbbi bécsi bíboros érsek jelentős szerepet játszott Ferenc József világképének kialakításában, mely egész életében az egyház és a katonaság kettős pillérén nyugodott, s melyből a tudomány és a művészet iránti érdeklődés kimaradt. Kiválasztottságának tudata már fiatal korában elszigetelte az emberektől, sőt még három öccsétől is.

Ferdinánd leköszönése (és Ferenc Károly trónöröklési jogáról való lemondása) után 1848. december 2-án lépett trónra Olmützben, ahová a császári család a forradalom elől menekült. Ez az uralkodó váltás a monarchikus elvek megerősítését és a reakció korszakának kezdetét. A magyarok megtagadták az új király elismerését, és nyílt lázadásban törtek ki, melyet csak Oroszország jelentős katonai segítségével sikerült leverni.

1851. évi "szilveszteri pátenssel" miniszterelnöke, Schwarzenberg (és száműzetéséből visszatért Metternich herceg) tanácsára az uralkodó visszatért az abszolutizmushoz, de még az 1849-es alkotmányt is visszavonta, melyet ő maga bocsátott ki. Ezekben az időkben a fiatal császár és anyja, aki továbbra is jelentős politikai hatalommal bírt, rendkívül népszerűtlenné vált.

Schawarzenberg halála után 1852-ben a politikában a tapasztalatlan császár egymaga vette át a kormányzást, aminek szerencsétlen következményeként Ausztria a krími háborúban (1853-56) politikailag teljesen elszigetelődött. Az 1855-ös konkordátum fontos jogokat biztosított az egyháznak az iskolaügy és a házassági bíráskodás területén, ami támadás volt a szabadgondolkodás területén. Az ellenőrzést szerteágazó rendőri hálózat biztosította. A rátermett pénzügyminiszter, Bruck, gazdasági reformokat vezetett be. Az oktatásügyi miniszter, Thun-Hohensteinnek sikerült megreformálni az iskolarendszert. Ferenc József parancsára lebontatták a bécsi városfalat, és megépítették a körutat, a Ringet.

1854. április 24-én vette feleségül elsőfokú unokatestvérét Erzsébetet (Sisit), Ludovika bajor királylány és II. Miksa bajor herceg lányát. Házasságukból négy gyermek született: Zsófia (Laxenburg 1855. március 5.- Buda 1857. május 29.); Gizella (Laxenburg 1856. július 12. - München 1932. július 27.); Rudolf (Laxenburg 1858. augusztus 21. - Mayerling 1889. január 30.); Mária Valéria (Buda 1868. április 22. - Alsó-Ausztria 1924. szeptember 6.).

1859-ben a franciákkal szövetséges Szardíniai elleni háború kirobbanása elsősorban Ferenc József határtalan uralkodói önbizalma volt az oka. A háború Magentánál és Solferinónál megsemmisítő vereséggel ért véget, és Lombardia elvesztését vonta maga után. Ezek az események szükségessé tették a neoabszolutizmus szigorának enyhítését (1860. októberi diploma, 1861. februári pátens).

A poroszok elleni háború 1866-ban Königgrätznél Ausztria megszégyenítő vereséggel végződött, ezzel szertefoszlott minden remény, mely egy osztrák vezetés alatt álló "Nagy Németország" megteremtésére irányult. E háború következtében 1871-ben megteremtődött a "kisnémet" (porosz) megoldás lehetősége a Német Császárságban. Ausztriának ki kellett válnia Németországból, ami végzetes következményekkel járt az ott élő osztrákokra nézve.

Az olasz hadszíntéren 1866-ban Lissa és Custozza mellett sikerült kivívni a győzelmet, ennek azonban semmilyen következménye sem lett, mert Ferenc József már a háború előtt lemondott Velencéről, amely így az új olasz királyság részévé vált. E vereség után szükségessé vált az állam átalakítása: a belügyekben további liberalizálódásra került sor (1867. Alaptörvény) és lehetővé vált a magyarokkal való kiegyezés. Ennek érdekében- a magyarok iránti szeretetből- Erzsébet is latba vetette befolyását. Ez az átrendeződés a birodalom kettészakadását jelentette "dualizmust". Az osztrák császárság császár és királyi állammá vált. (Osztrák - Magyar Monarchia), melynek két fővárosa volt, Bécs és Budapest, és két önálló parlamenttel rendelkezett. Közös és független minisztérium bonyolult rendszere alakult ki, többnyire eltérő belpolitikával, de közös külpolitikával, közös hadsereggel. 1867. június 8-án koronázták meg Ferenc József császárt magyar királlyá.

Az állam alapja 1918-ig ez a "kiegyezés" volt, melyet főleg a cseh tartományok rendkívül igazságtalannak tartottak.

A liberális kormányok időszakában (1867-79) lehetővé vált a konkordátum felmondása, haladó szellemű népiskolai és sajtótörvények, valamint egy új választási törvény megalkotása, de nem sikerült megoldani a cseh problémát (kiváltságok megtagadása). Kettős szövetséget kötöttek a Német Birodalommal 1879-ben. Ez 1882-ben Itália csatlakozásával hármas szövetséggé bővült, majd 1883-ban Románia is társult a titkos szövetséghez. A császár azon törekvését, hogy uralmát kiterjessze a Balkán-félszigetre (1878, Bosznia és Hercegovina okkupációja), a liberálisok nem támogatták (1879. az Auersperg-kormány bukása).

Az utolsó húsz békeévben nem volt több stabil kormány. A súlyos nemzetiségi összecsapásokban a császár személye szimbolikus szerepet kapott, ő volt az összetartó kapocs. Politikailag hibás döntésekből okulva, családi tragédiák által megviselve (fivérét Miksát 1867-ben Mexikóban agyonlőtték, egyetlen fia, Rudolf 1889. január 30-án Mayerlingben öngyilkos lett, 1898. szeptember 10-én Genfben feleségét, Erzsébetet meggyilkolták), Ferenc József egyre inkább e szerep mögé bújt.

Az agg császár továbbra is arra törekedett, hogy németországi és itáliai veszteségeiért a Balkánon kárpótolja magát. Bosznia és Hercegovina bekebelezése 1908-ban történt. Európát egy nagy háború felé sodorta. 1914. júliusában a császár volt az, aki a trónörökös pár meggyilkolása után vészterhes ultimátumot intézett Szerbiához, majd aláírta a hadüzenetet is. Így vezette birodalmát és Európát az első világháborúba, melynek következtében a monarchia és a régi Európa is összeomlott.