I. ISTVÁN

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyarország első királya. Géza vezér és Sarolta fia; Esztergomban született 975 táján. 995-ben fényes kisérettel menvén Bajorországba, feleségül vette II. Henrik bajor hercegnek leányát, Gizellát két év mulva pedig a vezérek és a nép választásából, atyjának halála (997) után ő lett a nép vezére. Feladatául a nyugati értelemben vett állam szervezése és a kereszténység teljes meghonosítása jutott. Modern irányát ismerve s attól tartva, hogy még gyökeresebben újít, mint azt negyedszázados kormánya alatt Géza tehette, a Kopasz Zerind fia, Koppány kisérletet tett az ősi rend helyreállítására és Somogy vidékéről Veszprém tájára tört. A meglepett I. már a beköltözött német elemet is fölhasználta a védelemnél. Seregét a német Vencelin vezette. A szerencse I.-nak kedvezett s az a vállalkozás, hogy a hadviselésbe nyugati elemet vitt be, győzelemhez juttatta I.-t, ki kivégeztette az elfogott Koppányt. I. megkezdte a magyar egyház szervezését is és a tervezett 12 püspökségből uralkodása végéig tizet (Esztergom, Kalocsa, Veszprém, Gyulafehérvár, Pécs, Eger, Marosvári [utóbb Csanád], Bihar [utóbb Várad], Győr, Vác) csakugyan föl is állított, valamennyit az esztergomi érsek hatósága alá rendelvén. A családja törzsterületén fekvő Kalocsa püspökét, Aschrich vagy Asztrik érseket azután 1001 -ben Rómába küldte, egyházi intézkedéseinek megerősítését a királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától. A pápa helybenhagyta intézkedéseit, nagy függetlenséget biztosított neki az egyház ügyeinek vezetésében, megadta a királyi cimet, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándékozta neki azt a Krisztus keresztjéből készült fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. A nép Esztergomban örömmel szemlélte I. megkoronáztatását, az egyházi és világi urak pedig megjelentek a királytól hirdetett gyülésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főképp a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a rabszolgának ura akarata ellen való felszabadítását, a lopás «rettentő és ocsmány vétkét», a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bűbájosságot kivánták korlátozni s követelték a vasárnap megülését, a bőjt s egyáltalában az egyházi törvények megtartását. A hitélet erősítésére már előbb elrendelte, hogy legalább is minden tiz falu építsen egy templomot, melynek látogatásáról erélyesen intézkedett, Pannonhalma, Pécsvárad, Tata, Oroszlános, Zoborhegy, Szalavár, Veszprém, Bakonybél szerzetesei apostolai lettek az uj iránynak; olyan korszak, melyben Magyarországnak egyszerre hét szentje (István király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, Zoërárd, Benedek és Günther remeték) adott példát istenes életre. Székes városává a király Fejérvárt tette, hol nagyszerü bazilikát építtetett s káptalant és iskolát állított. A várak, falvak népességét beköltözők is emelték. Országát különösen a frankok példájára szervezte. Első sorban udvartartását kellett rendeznie, mivel elődei ezzel egyáltalán nem törődtek. A nádor, udvarbiró, kincstárnok, jegyző (kancellár) udvari méltóságát az ő korára vezethetjük vissza. A királyi tanács tagjai ezek s más egyházi és világi méltóságok voltak; a király minden fontosabb parancsot e tanács meghallgatásával adott ki, mig az összes szabadok évenkint egyszer megjelenhettek és szólhattak azokon a törvénynapokon, melyeken a király személyesen szolgáltatott igazságot és közvetlenül érintkezett hiveivel. Pénzrendszerül a bajort fogadta el, hogy megszorítsa a csereberét. Az első vásárok tartását ő rendelte el.

I. barátságos viszonyban állott Bizanccal és Velencével, melynek dogeja, Orseolo Péter Ottó, ki az ő szépségéről hires nővérét vette nőül, segítette is Horvátország ellen; 1030-ban pedig II. Konrád német-római császárt nemcsak visszaszorította, hanem Bécset is elfoglalta, mire a határvillongásokat kezdő Henrik bajor herceg felkereste I.-t s vele békét kötött (1031), mintegy 17-20 000 km2 területet (Bécset is) átengedvén Magyarországnak. A kifleé erős országnak erejét kétségkivül nagyon növelte a honvédelem szervezése; a nemesi felkelést, a várkatonaságot s a bevándorló lovagságot I. már fölhasználta ugy ezen harcában, mint különösen a besenyőkkel meg-megujuló küzdelmeiben, melyeket külső zajos sikerek nélkül is becsülettel küzdött végig. De a háboruskodás mellett is egyre szelidültek a nemzet erkölcsei s átalakulni kezdett a társadalom, ha még nem különződött is el rendekre. Ezeknek alapját is megvetette az egyéni tulajdon elvének érvényesítése. A régi törzs- és nemzetségfők s a szabadok ivadékainak földközössége voltakép sohasem tünt el egészen, de ezek is mindnagyobb kedvvel fogadták el a tulajdon földbirtokot, mellyel a király, mint az uj felfogás szerint a magyar föld általános tulajdonosa, megajándékozta őket.

Egész más természetüek voltak az egyházi birtokok s ismét mások azok, melyeket a várjobbágyok örökjoggal, a várnépek életfogytig, az udvarnokok és cselédek pedig ugy nyertek, hogy a földdel együtt őket magukat is oda lehessen adományozni. Még szomorubb volt a rabszolgák helyzete, kik maguk is gazdáik ingóságai közé tartoztak s kiknek fölszabadítását csak I. uralkodásának utolsó éveiben engedte meg a törvény.

Az egyház, honvédelem szervezése s a társadalomnak új irányba terelése évek nehéz munkája volt, mely után pihenni, egyuttal azonban dinasztiája sorsát biztosítani vágyott Szt. I. Több gyermeke volt, kik közül névszerint említik Ottót, Bernátot, Imrét, Ágotát s Hedviget ; de csak Imre a teljesen történeti alak. Hozzá irta intelmeit s őt akarta utódává tenni, de a herceg, alig 24 éves korában, 1031 szept. 2-án váratlanul elhunyt. Most már csak unokatestvéreire, Vazul fiaira gondolhatott. Ő azonban nővére fiát, Orseolo Pétert fogadta fiává, az ellenmondó Vazulnak pedig kiszúratta szemeit, mig fiait számüzte s a király ellen való összeesküvés ellen szigoru törvényt hozott.

Utódául Pétert ajánlván az uraknak, 1038. aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg. Székesfehérvárott, fehér márványkoporsóban temették el s - a krónikák szerint - 3 évig gyászolta a nemzet. A magyar nemzet utóbb minden jóravaló intézményt az ő korára vitt vissza. 1083-ban VII. Gergely őt és fiát, Imrét a szentek sorába iktatta s a magyar nép ez időtől fogva kegyelettel üli meg a szent király testének felemeltetése napját, aug. 20-ikát (l. Szent István-nap).

 

ORSEOLÓ PÉTER

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyarország második király, III. Orseolo Ottó Péter velencei dogénak fia Géza magyar vezér szép leányától, szül. Velencében. Atyja 1026. a lázadás elől Konstantinápolyba, ő maga pedig nagybátyjához, Szt. Istvánhoz, Magyarországba menekült, hol a gyermekifjut a király csakhamar a testőrség parancsnokává tette. Szt. Imrének 1031. történt halála után Vazulon kivül már P. is komolyan szóba jött, mint Szt. István örököse, és pedig annál komolyabban, mert tőle a király maga is inkább remélhette a nyugat-európai keresztény irány tovább folytatását, mint a régi magyar hagyományoktól egykönnyen szabadulni képtelen többi unokaöccsétől. Fiának fogadta tehát s az ez ellen tiltakozó Vazult elfogatta és megvakíttatta. P.-nek rossz tulajdonságait maga az uralkodás fejtette ki. Eleintén különben folytatni kivánta Szt. István művét, a nyugati eszmék átültetését; de ha 13-14 évig itt neveltetve, tudnia kellett is magyarul és simulnia a nemzet szokásaihoz, az átültetésnek e munkájában nemzeti szellem őt nem vezette. Egészen az idegenekre támaszkodott, s még azokat a nemzeti szellemtől áthatott idegen származásu főpapokat is mellőzte, kik trónra jutását nagyban elősegítették. Magát Gizellát - Istvánnak tett esküjével nem törődve - uradalmainak s kincseinek nagy részétől megfosztotta s egy városba (alkalmasint Veszprémbe) belebbezte. Minden főbb tisztségre lehetőleg olaszt v. németet alkalmazott ugyan, de még korán sem lehetne ellene emelni azt a vádat, mintha már ekkor a németek kezére akarta volna játszani Magyarországot.

Mig p. a hozzá menekülő Kázmér lengyel herceget Bretiszlav cseh herceg ellenében oltalmába fogadta, mert «a magyar király nem porkolábja a cseh hercegnek», addig ugyanezen cseh herceget szivesen és kitartóan segítette III. Henrik német-római császár ellen, ki Csehországra tört, Zarát pedig ő, a velencei, csábította át Velencétől Magyarországhoz. Mialatt azonban, III. Henrikkel talán Gizella miatt meghasonolva, a németek ellen harcolt, itthon 1041. Aba, Szt. István sógóra vezetése alatt az udvart erkölcstelen életmódja miatt is gyülölő magyarok fölkeltek a király ellen, ki nem menthette meg ellenök gyülölt fő tanácsosát, a német Budót (magyarosan Budát), kit a Vazul szerencsétlensége miatt vádolt Sebüssel együtt kegyetlenül kivégeztek. Erre P. kevesedmagával Adalbert osztrák herceghez menekült s általa kért segélyt III. Henriktől, mire a győzelmes forradalom Aba Sámuelt koronázta meg királlyá.

Aba azonnal eltörölte P.-nek minden önkényes rendeletét és jogtalanul kivetett adóját, III: Henrik császárt pedig egyenesen kérdőre vonta, valóban be akar-e, mint hirlelik, avatkozni Magyarország ügyeibe P. elűzetése miatt? A császár kétértelmü válaszára Ab haddal felelt; a megújult háboruban azonban lemondani kényszerült a mai Alsó-Ausztria egész keleti részéről s egyéb áldozataival is csak annyit ért el, hogy Henrik nem erőszakolta tovább P.-nek királyul való visszafogadtatását. mikor Azonban Aba egészben véve a vezérek korabeli állapotokat akarta helyreállítani, a Szt. István óta alakuló félben levő birtokos nemesség összeesküvésben, majd - ennek véres megtorlása után - abban keresett menedéket, hogy egyenesen felszólította III. Henriket P. visszahelyezésére. Aba követei a tavalyinál még több engedményt is ajánlottak ugyan Henriknek, egyúttal azonban a hazaáruló szökevények kiadását követelték. A béketárgyalások meghiusulván, csatára került a dolog s Ménfőnél 1044 jul. 5. Aba váratlanul vereséget szenvedett, nemsokára pedig orgyilkosság áldozatul esett.

Győr bevétele után III. Henrik valóságos diadalmenetben vezette vissza P.-t Székesfehérvárra, hol a Nagyboldogasszony templomában maga ültette a királyi trónra s a magyaroknak ünnepélyesen megadta a bajor jogot, hogy kibékítse a két fajt, mely egymásnak idáig annyit ártott. Az Abától elvett lándzsát és talán magát Szt. István koronáját is győzelem jeléül a pápának küldte el. P., ki csakhamar észrevette, hogy Magyarországot csakis mint birodalmi hűbért tarthatja meg, az alig távozott III. Henriket újra behivta, s bejövén, Székesfehérvárott az aranyos lándsának, mint az országjelvényének átnyujtása mellett, a jelenlevőkkel együtt hűséget esküdött III. Henriknek, ki a lándsát, a hűbériség elfogadásának jeléül, azonnal vissza is adta neki. E miatt Baja és Bajna, (Gyula erdélyi vajda fiai) fellázadtak ugyan, P. azonban felköttette őket; de Csanád vidékén jobban szervezkedett a forradalom s behivta Szár László fiait, kiket Aba-Újvárnál 1046 szept. nagy sereggel fogadott. Mire P. Komárom vidékéről ellenök indulhatott, már a Dunántul is föllázadt, P. tehát szept. 21. táján Moson felé menekült. András herceg, a forradalom királyjelöltje, onnan tisztességes ajánlatokkal visszatérésre birta, de a magyarok, hogy valamikép ismét nyakukra ne zúdítsa a németeket, három napi ostrom után őt Székesfehérvár közelében Zámor (Zámoly) faluban elfogták, szemét kiszúrták s őt magát Fehérvárra vitték, hol nemsokára elhunyt. Az ő idejében épített s az ő védőszentjéről nevezett pécsi székesegyházban temették el. Nőtlen lévén, családja nem maradt

 

ABA SÁMUEL

A Pallas Nagy Lexikona szerint: A hagyomány szerint Edömér kún vezér ivadéka, a Mátraalján egy nemzetség feje, Szt. István hugának, Saroltának férje volt. Mikor 1041-ben forradalom tört ki a zsarnok Péter ellen, őt választották meg királynak. Péter azonban III. Henrik német-római császárhoz fordult segítségért s Henrik 1042-ben valóban megverte Abát, de, beérve a tőle kapott nagy ajándékokkal, csakhamar visszatért. A télen Tullnt dúlták Aba hadai, mire a bosszús császár, ki a békealkut szándékosan halogatta, újra az országra tört, azt a Rábcáig elfoglalta s Abát a Bécsi-erdőről való lemondás megigérésére kényszerítette. Gyöngeségének híre még híveit is elkedvetlenítette, ellenfelei pedig, ezt fölhasználva, Péter visszahelyezésén kezdtek dolgozni, mire Aba közülök 50-et kivégeztetett, másokat pedig számüzetett. E miatt Szt. Gellért csanádi püspök ugyan keményen megfeddette őt s megtagadta tőle a húsvéti koronázást, a papság azonban mégis híve maradt, hogy az egyházat a magyar nemzeti törekvések ellenzőjének ne tüntesse föl. Az urak egy része Németországba menekült s behítta Henriket és Pétert. Aba a ménfői ütközetet 1044 jul. 5-én árulás következtében elvesztette s futnia kellett. Hívei közé menekült, a Tisza felé, hogy uj sereget alkosson: Füzes-Abony tájékán azonban gyilkosság áldozatául esett. A nép az általa alapított sári monostorban temette el; s midőn néhány év mulva sírját felbontották, a hagyomány szerint «sebeit begyógyulva találták». Ez is mutatja, mennyire ragaszkodott hozzá a magyar nép.


I. ANDRÁS

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. András (1047-60) a magyarok negyedik királya, Vazul fia. Miután szent István fia, Imre herceg 1031 szept. 2-án meghalt, a koronára Vazulnak és Orseolo Péternek volt joga. P. pártja azonban Vazul szemeit kiszuratta, fiait pedig Magyarország odahagyására kényszerítette. A hercegek előbb Csehországba, onnan pedig Lengyelországba vándoroltak, hol őket II. MieciszIáv fejedelem vendégszeretettel fogadta. Béla a fejedelem leányát vette nőül, András és Levente pedig Mieciszláv halála után Lodomeriába, innen a kunokhoz s végre Jaroszláv orosz fejedelemhez menekültek. Jaroszláv saját leányát, Anasztáziát adta feleségül A.-nak. Ez időtájt Magyarországban nagy zavarok támadtak. Pétert Aba Sámuel, Szent István sógora, 1041-ben megbuktatta és kiűzte az országból, azonban 1044-ben Péter III. Henrik német király segélyével a ménfői síkon megverte Sámuelt, s a menekülőt megöletvén, másodszor is trónra ült, de ismét csak rövid ideig birta uralmát fentartani. Mihelyt tudomásra jutott, hogy Henriknek a segedelem fejében hűséget esküdött, a Csanádon összegyült urak elhatározták megbuktatását s követeket küldöttek Oroszországba, hogy az ott élő A. herceget visszahívják. A. és Levente orosz had kiséretében jött be az országba s a fölkelők 1046 őszén Abaujvárnál királyul üdvözölték.

Míg A. nem volt megkoronázva, tűrnie kellett a pogányságra hajló magyarok féktelenkedését; e párt most hangosan követelte tőle, hogy törölje el az uj vallást és állítsa vissza a régit. Vata vezérlete alatt irtó háborut kezdtek a keresztények ellen; de mikor már Pétert is elfogták, A. is nagyobb eréllyel lépett föl ellenök; 1047-ben keresztény módon megkoronáztatta magát s a keresztény vallást helyreállította. Mivel III. Henrik igényeket támasztott Magyarországra, melyet Péter 1045-ben Sz.-Fehérváron neki felajánlott, A. minden módon igyekezett megegyezni vele, sőt még évi adót is igért neki. Azonban Henrik Magyarországot két ízben is megtámadta. A. csapatai, melyeket a király vitéz s nagyeszű öccse, Béla vezetett, mindkét ízben erélyes ellenállást tanusítottak, úgy, hogy Henrik mindannyiszor nagy veszteséggel volt kénytelen meghátrálni, 1053-ban pedig a triburi békében az ország birtokára támasztott igényeiről végkép lemondott. Alig győzte le A. ezt az ellenséget, már is belső zavarok vették igénybe gondjait. Mikor ugyanis 1048-ban testvéröccsét, Bélát, ki Lengyelországban élt, visszahívta Magyarországba; felajánlotta neki az ország harmadrészét, sőt megigérte neki, hogy halála után reá hagyja a királyságot. Azonban A.-nak később fia született, a késöbbi Salamon király, s ekkor visszavonta Bélának régebben tett igéretét; sőt Salamont, hogy trónját biztosítsa, 1058-ban (hat éves korában) meg is koronáztatta. Béla ebben a tényben megnyugodott, hűségének gyanusítását azonban nagyon zokon vette. Az eddig egyetértő testvérek között naponkint nőtt a viszálkodás, úgy, hogy Béla végre kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A lengyel fejedelem segítségével A.-t haddal támadta meg, seregét szétverte, magát A.-t elfogta; s sulyosan megsebesülve vitték Zircbe, hol nemsokára (1061) meghalt. Az általa a III. Henrik ellen folytatott háboru befejezésének emlékére 1055-ben alapított tihanyi monostorban temették el, hol sírjának helyét 1891-ben ismét fölfedezték. A. még bujdosó herceg korában elvette Anasztáziát, Jaroszláv orosz hercegnek leányát, kitől egy leánya, Adelhaid, és két fia, Salamon és Dávid maradt. Adelhaidot Il. Vratiszláv cseh király vette el 1055-ben.


SALAMON

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. András és Jaroszló Anasztázia házasságának kései gyümölcse. Örökösre nem számítva, atyja már előbb Béla hercegnek igérte a trónt, most azonban azt mindenképen S.-nak akarta megszerezni. 1057., alkalmasint IX. Konstantinos Monomachos koronájával, valóban királlyá koronáztatta s eljegyezte Németország gyermek királyának kis nénjével, a 10 éves Judittal 1058 szept. közepén, mikor a két király egyúttal a békét is megkötötte. András halála után Zircen, özvegye S.-nal s ennek arájával Judittal Németországba menekült IV. Henrik udvarába, honnan német sereg kisérte haza Székesfehérvárra, hol a főpapok és főurak őt másodszor is királlyá koronáztatták. Anasztázia királyné Attila király kardjával ajándékozta meg Ottó herceget s a többi német vitézt is gazdagon megajándékozva bocsátotta haza. Azonban okt. végén, alig ért IV. henrik Regensburgba, II. Boleszló lengyel herceg kiséretében Géza herceg betört , mire a gyermek király és udvara Mosonyba futott. Géza azonban hajtván a püspökök békéltető szavaira, Győrött 1064 jan. 20. kibékült S.-nal s Pécsett ápr. 11. az unokatestvérek már együtt ünnepelték a husvétet, sőt az ünnepi koronát maga Géza tette S. fejére.

S. udvarában mind nagyobb befolyáshoz jutottak a német származásu lovagok, kik közül különösen Vid bácsi főispán tudott hatni a királyra. Eleintén S., továbbá Géza és testvérei mérsékelték egymás iránt való bizalmatlanságukat s közös erővel védelmezték a hazát. Megsegítették Géza herceg sógorát Zvonimir horvát bánt a karantánok ellen, azután az Erdélyt pusztító besenyőkre vetették magukat s Kerlés mellett a Cserhalmon dicső diadalt arattak rajtuk; majd a bolgárországi besenyők pártfogóit, a görögöket támadták meg, kierőszakolták a Száván való átkelést, körülvették Belgrádot s Niketas várparancsnokot hódolásra kényszerítették (1071). Mivel azonban Niketas Gézának hódolt, az ifju király sértve érezte magát s midőn a buziási mezőn tett osztálynál Géza az önként hódoló görögöket nem engedte szétosztani, a király neki bosszuból kisebb részt adott a zsákmányból. Géza szabadon bocsátotta görög foglyait, mit a görögök egyenesen hozzá küldött követséggel viszonoztak. Midőn azonban a görögök csakhamar ismét elfoglalták Belgrádot, Géza vezér 1072-ben részt vett S. király boszuló hadjáratában, mely egészen nisig mindenütt győzelmet aratott. Azonban alig tért haza, ugy tapasztalta, hogy a király őt és öccseit tőrbe akarja csalni s azért Lászlót azonnal oroszországba küldte, hogy külső segítségről idejében gondoskodhassék. Tizenhat püspök csak hosszas fáradozás után, 1073. békíthette ki Gézát és S.-t az esztergomi szigeten, egymásnak kezeseit azonban csakhamar kölcsönösen elfogatván, újból hajszálon függött a háboru; a télre mégis 1073 nov. 11-én 1074 ápr. 24-ig tartó újabb fegyverszünetet kötöttek.

A király németjei azonban éppen ezt az időt akarták felhasználni, hogy a támadástól nem tartó Gézával elbánjanak s Marquard, Vid és a többiek Ikerváron, Kesztölcön és Szegszárdon a királyt Géza megsemmisítésére biztatták, mert szerintük most van erre a legkedvezőbb alkalom, midőn Géza csak maga van itthon, mig László Orosz-, Lambert pedig Lengyelországban keres segítséget. Gézát készületlenül lepték meg S. hadai, melyek 1074 febr. 26. a kemeji rónaságon, valahol Nagy-Ivánnál győzedelmeskedtek is. Géza futó seregéhez azonban László és sógora Ottó csakhamar 11 új zászlóaljjal csatlakozott s márc. 14. Mogyoródnál döntő csatát nyert S.-on. Vid és Ernye elesett, Marquard és Szvatopluk fogságba jutott, S. pedig Szigetfőnél csak bajosan kelhetett át a Dunán, hogy azután a bátor Opos csapatjának fedezete alatt Mosony felé meneküljön. Szétverte ugyan Zoltán besenyő vezér seregét, mely Mosonyban körül akarta őt fogni, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a királyi hatalmat Géza herceg gyakorolja. A segítségre szólított IV. Henrik császár májusban ugyan már fegyverkezni kezdett érdekében, de birodalmának belső ügyei miatt másfelé kellett fordulnia. Midőn azonban S. megigérte, hogy hűbérül fogadja tőle Magyarországot s hogy hűsége jeléül 12 kezest és 6 várat ad át neki, zsoldosaival 1074 aug. csakugyan segítségére indult; azonban S. csak csekély haddal csatlakozott hozzá, Géza pedig atyjának bélának rendszerét követve, minden eleséget eltakarított az éhező sereg útjából. Igy Henrik már szept. visszafordult s még dunai hajóinak egy részét is elégette. S. ezalatt Nyitrát ostromolta, hol vitéze, a bátor Opos korábban a császár figyelmét is magára vonta hősi tetteivel. most azonban, ugy látszik, neki is oly gyorsan kellett visszavonulnia, hogy a nagy sietségben még koronáját, a Konstantinos Monomachos-féle koronát is elvesztette s azt csak századok multán találták meg a földben Ivánkán. IV. henriket követte nénje Judit királyné is, maga S. azonban Pozsonyba zárkózott.

Ápr. 14-én már elismerte királyul Gézát, de kivánatosnak nyilvánította, hogy az uralomban S.-nal osztozzék. VII. Dukas Mihály görög császár szintén Gézát ismerte el királyul és azt a koronát küldte neki, melyet királyaink ma is használnak. Magát S.-t ezalatt László herceg ostromzár alá vette Pozsonyban; de S., ki a vár falai alatt László egyik-másik jó vitézével maga is gyakran viaskodott, még akkor sem esett kétségbe, midőn VII. Gergely 1076 február 22-én legfőbb reményét IV. Henriket egyházi átok alá vetette. 1076 december 25-én Géza király a szegszárdi templomban, Dezső kalocsai érseknek békére intő szent beszédén megindulva, nagymise után a főpapok zárt körében sirva jelentette ki, hogy S.-nak kész visszaadni az ország 2/3-át, magának régi módon csak 1/3-ot tartván meg; S. azonban, ugy látszik, föltétlen lemondást kivánt s igy a békéből és egyességből semmi sem lett, még akkor sem, mikor Géza 1077 ápr. 25. meghalt, mert a magyarok azonnal daliás öccsét Lászlót tették meg királlyá. László, hogy S. működését ellensúlyozza, a trónjától megfosztott IV. Henrik ellenében Sváb Rudolf ellenkirálynak 1078 máj. 27. támogatást igért; Rudolfnak 1080-iki merseburgi győzelme után, mely különben Rudolf életébe került, IV. Henrik reményei megsemmisülvén, végre 1081. S. is elismerte királynak Lászlót, ki meghagyta királyi címét s királyi udvartartást rendelt számára, az uralkodó azonban egymaga maradt.

S. a királyi udvarban is terveket kovácsolván trónja visszanyerése végett, László őt 1083. Bodossal, ugy látszik, a volt király legbizalmasabb emberével együtt a visegrádi várba (az alsó toronyba) záratta, de még azon év aug. szabadon bocsátotta, midőn a nemzettel István király szentté avatásának ünnepét ülte. S., amint tehette, ismét kiment Németországba, hol azonban felesége és sógora IV. Henrik hidegen fogadván, elkeseredve és kétségbeesve, a pogány besenyők karjaiba vetette magát s Kötesk vezért Erdély odaigérésével rá is vette Magyarország megtámadására. László király azonban Kis-Várda táján megverte őket s Kötesk és s. a krónika szerint "mint a karvaly körmétől megtépett rucák" futva menekültek (1085). S. többé nem háborgathatta ugyan hazáját, de önmagával meghasonolva, más országok pusztításában kereste féktelen dühe kielégítését. Kalandos magyarok élére állva, 1087 elején csatlakozott Cselgu bolgárországi besenyő vezérhez, ki magát Konstantinápolyt akarta fölverni. Chariopolisz közelében azonban 1087 márc. csatát vesztettek; Cselgu elesett, S. pedig a maga nehéz lovasaival csak nagy nehezen menekülhetett egy rossz várba, hol azonban az ellenség körülfogta őket. S. reggel kitört ugyan, hogy keresztülvágja magát, de a görögök kiséretével együtt levágták. Monda szerint kevesedmagával megmenekült ugyan, azonban a Duna jegén átkaptatva, egy nagy erdőben elbujdosott társaitól, álruhában mint kolduló barát pár napra Székesfehérváron is megjelent s végre Polában mint remete vezeklett. Barlangját a polai nép azon domb oldalában keresi, melyen a Fort San Michele áll. Gyermekei nem maradtak. Neje Judit 1088. másodszor is férjhez ment s igy 1087-nél későbben nem történhetett. Emlékével a hagyomány kibékült; a polai nép szentnek tartotta, a magyar krónikások is elismerték vitézségét, Vörösmarty S.-a pedig a nagy közönséget nem a történet, hanem a hagyomány S.-ának nyerte meg.


I. GÉZA

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Béla király és Rixa lengyel hercegnő fia, atyjának Lengyelországi tartózkodása idejében született. Lengyelországból atyjával együtt 1048. tért haza. 1057. öccsével, Lászlóval együtt megnyugodott unokaöccsének, Salamonnak megkoronáztatásában; 1059. azonban - a várkonyi palotacsiny után - atyjával együtt Lengyelországba menekült s az onnan hozott hadakkal együtt résztvett a polgárháborúkban, melyek 1061. I. Béla név alatt atyját ültették trónra. Atyja halála(1063) után testvéreivel, Lászlóval és Lamberttel együtt ismét Salamont ösmerte el királyául a győri békében (1064 jun. 20.). G. visszanyerte atyja hercegségét s Pécsett ápr. 11. maga tette a husvéti koronát Salamon fejére, s jelen volt Salamonnak IV. Henrik császár jelenlétében Székes-Fehérvárott történt ujabb koronáztatásán is. Azután hősiesen részt vett a besenyők és görögök ellen folytatott háborukban. Niketász görögjei Nándor-Fehérvárnál (1071) nem a király, hanem az ő pártfogásába ájánlták magukat s ő a buzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani őket, miért is az osztály alkalmával megrövidítette őt a király. G. 1072., midőn a görögök csellel visszavették Nándort, elkisérte ugyan a királyt a nisi hadjáratra, a Szerémségbe azonban már nem követte, hanem hazasietett hercegségébe, hol előkészületeket tett a polgárháborura, melyet kikerülnie nem állt hatalmában. 1073. az esztergomi szigeten rövid időre még egyszer kibékültek ugyan a rokonok, mikor azonban Salamon hadai télvíz idején meg akarták lepni az Igfan erdejében vadászgató G.-t, a heceg is élére állt a maga tiszántuli csapatának s a cseh határ felé igyekezett, hogy öccse, László hadaival egyesüljön. Kemejnél azonban (a Zagyva torkolata és a Hortobágy mocsarai közt) 1074 febr. 26. csatát vesztett és csak kevesedmagával menekülhetett át a Tiszán. Egyesült Lászlóval s 1074 márc. 14. Mogyoródnál (Pest vm.) döntő csatát nyert a királyon.

Ettől kezdve, hívei nagy unszolására, elfoglalta ugyan a trónt s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándor-fehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is elküldte neki (1075) azt a koronát, mely máig a szent korona alsó részét teszi. Salamont már (1074.)haddal segítette ugyan sógora, IV. Henrik, ezt azonban a G.-tól megvesztegetett Sieghard aquilejai patriarka rábeszéléseivel visszatérésre birta s okt. 28. VII. Gergely is keményen, a magyar közjog szempontjából azonban egészen hibás alapon támadta meg Salamont, hogy Magyarországot, a római egyház tulajdonát, hübérül ajánlotta fel a császárnak. G.-t magát 1075 márc. 23. az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076 febr. 22. kimondta az átkot. G. tehát egyelőre békés alkotásokat tehetett. Vácott székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garam-Szent-Benedeken apátságot alapított stb. S ő, ki megszerezte szt. Zoerard Antal ciliciumát, aszkéta volt maga is. 1076 karácsonyán a szegszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, miről azonban a magyarok tudni sem akartak; a nem fogadták el királyul Salamont akkor sem, mikor G. 1077 ápr. 25. meghalt, hanem G. -nak öccsét, Lászlót emelték a trónra. G.-nak első, ismeretlen nevü feleségétől két fia maradt: Kálmán (utóbb király) és Álmos; második felesége Szünadéne, botaneiatesz Nikeforosz görög vezér unokahuga.


I. (SZENT) LÁSZLÓ

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Béla és a lengyel Riksza hercegnő fia, 1045 táján született Lengyelországban, hova atyja menekült. Atyja 1047 táján bátyjának, I. András királynak hivására hazajövén, itthon neveltette. 1057. atyjával s nagybátyjával, Géza herceggel már ő is beleegyezett, hogy unokaöccsét, Salamont királlyá koronozzák, mi 1058. meg is történt. Atyjával azonban, kinek élete ellen Várkonyban András cselt vetett, 1059. ismét Lengyelországba menekült s 1061-ben lengyel sereggel térvén vissza, része volt atyja trónrajuttatásában. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt önként Salamonnak engedte át a trónt, beérvén a tisztántuli hercegség kormányzásával. Mivel azonban a király ettől is meg akarta őket fosztani, a hercegek ismét II. Boleszló lengyel királyhoz fordultak, ki 1064. meg is segítette, a püspökök azonban kibékítették őket.

A következő években szerzett igazi harci hirnevet. 1069. a csehek, 1070. a kunok ellen harcolt s különösen Cserhalomnál tünt ki; 1072. részt vett Nándorfehérvár ostromában. A következő évben azonban királya ellen Morvaországban keresett segítséget sógoránál, Ottó hercegnél s ennek hadait és saját önkénteseit Vác táján vezette Kemej felől futó bátyja, Géza táborába s nagy része volt a mogyoródi győzelemben (1074 márc. 14.), mire Gézával együtt átkelt a Dunán s az egész Dunántult behódoltatta Gézának, az új királynak. Bátyja királyságának idejében (1074-77) ő kormányozta a tisztántuli részeket, melyeknek hadai élén harcolt IV. Henrik ellen, ki azonban csakhamar belátta, hogy sógorát, Salamont a nemzet többé nem hajlandó visszafogadni. Salamont magát Pozsonyban ostromolta L., de eleséggel olykor maga is ellátta a várba szorult főbbeket. I. Gézának 1077 ápr. 25. történt halálával a nemzet őt tette királlyá. Nemcsak a menekült Boleszló lengyel herceget fogadta udvarába, hanem magát Salamont is, kit azonban fonodrkodásai miatt 1081. elcsukatott Visegrádon, s csak 1083. bocsátotta szabadon, midőn I. Istvánnak a szentek közé való soroztatását ünnepelte. Gellért csanádi püspököt és Imre herceget az egyház szintén az ő idejében ismerte el szentnek. Salamon Kötesk besenyő vezérnél keresett menedéket, de L. 1085. megverte őket és Salamon többé meg sem kisértette szerencséjét Magyarországban. 1087. meghalván Zvojnimir (Demeter) horvát király, özvegye Ilona, testvérétől, L.-tól kért segítséget. L. 1091 tavaszán nagy sereggel ment Horvátországba, azt juliusban elfoglalta s Álmos herceg kormányára bizta. Onnan arra a hirre kellett hazatérnie, hogy Kapolcs kunjai egészen Erdélybe törtek s Bács vármegyéig dúltak. L. tönkre verte hadaikat a Temesnél, a megboszulásukra Ákos vezetése alatt siető új kun hadakat pedig Orsován tul. Foglyait a Jászságban telepítette le. Mivel pedig a kunokat valószinüleg az oroszok izgatták e betörésre, a przemysli és trembowlai Rosztiszlávicsokra rontott s 1092. őket semlegességre kényszerítette. Már 1091. szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik római császárral is. A belső nyugalom biztosítása után 1092 máj. 20. zsinatot tartott Szabolcson, hol különösen az egyház és a kereszténység biztosításáról gondoskodott. A püspökségek számát a zágrábinak alapításával növelte és számos templomot, kolostort alapított. 1093 óta mindinkább foglalkozott a Szentföldre való zarándokolás eszméjével is.

Azok a jámbor zarándokok, kik immár Magyarországon át vették útjokat a Szentföld felé, egy jövendő nagy és általános keresztes hadjárat fővezérét látták benne. A szentek dicskoszoruja már életében ott ragyogott a feje körül. 1095. husvét napját, mely akkor márc. 25-ére esett, Bodrogon ünnepelte Szt. L. «És mikoron ott volna - irja a legenda - ime Franciaországból, Angliából és Britanniából követek jövének hozzá, kérvén őt, hogy lenne fejedelmük és előttük járó, hogy a szent Jeruzsálemnek városát szabadítanák meg a szaracénusok kezéből és hatalmasságából, boszut állván Krisztus Jézusnak szent haláláért őrajtok». A legenda elbeszéléséből olyasmi tünik ki, hogy a piacenzai zsinatra gyülekező urak külön s fényes küldöttséggel hivták meg Szt. L.-t, ki a legenda szerint nagyon megörült a meghivásnak s közhirré tette, hogy részt akar venni a vállalatban. Alkalmasint már ekkor értesítették arról, hogy ő van kiszemelve fővezérül. Maga a zsinaton azonban, mely éppen március hónapban ült össze, nem jelent meg, hanem itthon foglalkozott a hadjárat előkészítésével. Az volt a célja, hogy akkor áll a keresztesek élére, ha majd Magyarország határára érkeznek. A zsinaton 4000 pap és 30 000 világi tanácskozott az egyházi fegyelemről, Fülöp francia és IV. Henrik német király megfenyítéséről, főképen pedig a görög császár megsegítéséről. S a zsinat tagjainak is minden esetre gondolniok kellett arra, hogy a magyar király a görög császár apósa lévén, apróbb torzsalkodásaikat feledni fogják mind a magyarok, mind a görögök, hogy egy közös nagy vállalatban egyesüljenek. A magyar királynak és a görög császárnak a vállalathoz való csatlakozása a keresztes sereg zavartalan átvonulására 2000 km.-nyi utat biztosított volna. Később, a politika változtával, ezen a 2000 km.-en a kereszteseknek karddal kellett végigküzdeniük magukat. Miközben a zsinat elég hosszasan tanácskozott, L. a cseheknek belbajokkal vesződő fejedelme segítségére személyesen vezetett hadakat. Azonban a határon megbetegedett s elhunyt, mielőtt nemrégen még pogány nemzetét a kereszténység előharcosává tette volna. A piacenzai zsinatnak egyelőre nem volt eredménye. De ha csupán általánosságokban állapodott is meg a zsinat, ugy látszik, a külföldi krónikák hallgatagsága mellett is hihetünk a pápai vizsgálatokon alapuló legendáknak, hogy Szt. L.-t valóban fővezérül jelölte ki. S ez lehet egyik oka, hogy a nagy király halála után négy hónappal ismét zsinatra gyültek az atyák és lovagok. Végre alakot adtak az eszmének s a kijelölt L. magyar király helyett más fővezért választottak.

L.-t Nagyváradon az általa emelt székesegyházban temették el. Sírjánál sok csoda esett s a sírja felett való esküvés perdöntő erővel birt. A XIII. sz.-ból fenn is maradt az itt tartott istenitéletek jegyzőkönyvfének egy töredéke (Regestrum Varadiense). 1192. nagy fénnyel ülték meg a szentek közé való iktatását, 1892 jun. 29. pedig ennek hétszázados évfordulóját. A középkorbeli magyar templomok freskófestői nagy kedvvel örökítettek meg Szt. L. életéből egyes jeleneteket . Szt. L-nak Váradon Nagy Lajos idejétől kezdve 1695-ig gyalog és lovagszobrai álltak. Nép- és műdalokban (Janus Pannonius, Garay János, ki hőskölteményt irt róla, Arany János stb.) gyakran megénekelték, a legenda száz meg száz apróságot tudott mesélni róla, s a csatákban - mint Theseust Marathonnál - még gyakran látni vélték. Náprágyi Demeter kalocsai érsek a szentnek hermáját 1619. a győri székesegyháznak ajándékozta, hol azt ma is őrzik. Sírját 1638. és 1660. feldúlták. Feleségétől, Adelaidetól csak egy Piroska nevü leánya maradt.

 

KÖNYVES KÁLMÁN

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Géza királynak egy ismeretlen nevü görög nőtől 1070 táján született fia. Szt. László papnak szánta a könyveket nagyon szerető unokaöccsét, K. azonban, mint egykor Julianus, nem akart pap lenni s Márk, Ugra és néhány más főúr segítségével a felavatás elől Lengyelországba szökött. Nagybátyja azonban visszahivatta s idáig pártolt öccse, Álmos herczeg helyett őt jelölte ki a maga utódának. Sem püspöknek, sem királynak nem szánhatta volna, ha K. csakugyan selyp, sánta, kancsal és púpos, amilyennek a krónikák leirták; az elsőt az egyház szabályai, a másodikat pedig a magyar felfogás is lehetetlenné tették volna. De ha csakugyan kellemetlen külsejü volt is, nagy esze és szokatlanul nagy műveltsége, amiért Könyvesnek is nevezték, csakhamar bebizonyította tróna termettségét. Szt. László halála (1095 után jul. 29.) ő lett az ország királya; eleintén, ugy látszik, megosztotta hatalmát öccsével, Álmossal, kit László Horvátország királyává tett, s őt meg is segítette, midőn a horvátok fellázadtak ellene, a nápolyi normannokat pedig, kik a lázadást előmozdították, s a dalmát partokat háborgatták, velencei hajókon Apuliába küldött seregével fenyítette meg. Csakhamar azonban vissza kellett hivatnia csapatait, hogy az első keresztes hadjárat átvonuló vitézei ellen biztosítsa az országot.

Ekkor K. király 1096 márc. 8. után először is Gauthier Valter francia lovagjainak engede meg az átkelést; de Géza comes Zimonynál már kénytelen volt ezek egy részének garázdálkodásait fegyverrel akadályozni. Mindamellett élelmiszerek stb. küldésével előmozdította K. az Achéry Péter «remete» vezetése alatt álló második csapat átvonulását is; de már késszülődnie kellett ezek ellen, midőn hirét hallotta, hogy Zimony alatt 4000 magyart levágtak. Mégis beengedte az országba Volkmar és Gottschalk csapatait; amazokat azonban, zsarolásaik miatt, Nyitránál a nép, emezeket pedig M.-Óvárnál maga a király verte szét. A bejövetelre engedelmet nem is adott többé Emiko grófnak , ki ezért ostrom alá vette őt Mosonyban, a király azonban rajta is győzelmet aratott. a határra érkezett derékhad vezére, Bouillon Gottfried emiatt kérdőre vonta ugyan Kálmánt, a soproni találkozáson azonban egyességre lépett vele, az átkelés alatt való rendtartás biztosítására kezeseket adott, s Pannonhalmán maga is meglátogatta a királyt, ki nagyobb magyar sereggel kisérte s mindennel bővel ellátta az átvonuló kereszteseket, s 1096. nov. közepén barátságosan búcsuzott el tőlök.

Ettől fogva legfőbb gondját arra fordjtotta, hogy a szomszédos kisebb népeket befolyása alá hajtsa. 1097 tavaszán először is Horvátországnak még független részére tört s Pétergozdjánál megsemmisítette az utolsó horvát királynak, Péternek seregét, mire azonnal rendezte új tartományának viszonyait és szabályozta az anyaországhoz való helyzetét. A latin városokat ugyan Velence alatt hagyta, a dalmát-horvát hercegi címet azonban nem adta meg a dogenak, hatalmának ellensúlyozására pedig egy új tengeri hatalmassággal, a nápolyi normannokkal kivánt szövetkezni s azért nőül vette Roger király leányát, Buzillát .

Öccse, ki most elvesztette a magyar koronához való reményét, föllázadt ellene; a Várkonynál 1098. már szembenálló feleket azonban Györk és Illye urak kibékítették. Ekkor II. Szvjátopolk kievi nagyfejedelem hivására Igorevics Dávid ladoméri hg ellen indult, Przemyslt megszállta, Igorevicsnek kegyelemért könyörgő nejét elkergette, a Bonyák kunjaitól segített Igorevics ellen azonban csatát vesztett s megfutott (1099). Még azon évben (1099 máj. 29.) abba is beleegyezett, mit Szt. László ellenzett, hogy II. Bretiszláv cseh hg. örököse testvére, Borzsivoj legyen, sőt békét és szövetséget is kötött Csehországgal. A görögökkel szintén szövetségre lépett 1104., midőn Szt. László leányát, Piroskát, férjhez adta Jánoshoz, Kommenos Elek császár legidősb. fiához. E szövetségben bizva, 1105. a velencei Dalmáciát megtámadta, mire Zara, Traé, Spalato s a legtöbb sziget önként meghódolt K.-nak, ki a városok önkormányzatát biztosította. Falier Ordelafo doge megnyugodott ebben, letette a dalmát s horvát hgi címet, sőt (1108) K. seregével s a bizanciakkal együtt harcolt Apuliában Boemund tarenti és antiochiai hg ellen.

E közben Álmos, 1104 aug. 21. óta Szvjátopolk veje, 1106. Német-, majd Lengyelországban keresett segítséget K. ellen. Sógóra, III. Boleszló segítette is, de azután kibékült K.-nal, mire Álmos Abaújvárnál, mely pedig kezeibe esett, szintén kegyelmet kért s nyert, s ekkor néhány hónapra mint zarándok ment Jeruzsálembe. Visszatérve, Dömösön templomot és monostort építtetett, melynek fölszentelésén (1108.) királyi bátyja is megjelent, ha gyanakodott is, hogy merényletet tervez ellene. Álmos a szemmeltartás elől Passauba menekült és segítséget kért V. Henrik császártól, ki szeptemberben Szvatopluk cseh herceggel csakugyan Magyarországra tört, de Pozsonyt hónapokon át hiában ostromolván, kibékült K.-nal, a csehek és magyarok azonban tovább is kölcsönösen pusztították egymás országát. K. király 1111. körutat tett Dalmáciában s biztosította annak szabadságát. A következő évben első felesége s második gyermeke, László, meghalván, újra nősül: nejét, az orosz Eufémiát azonban házasságtörésen érvén, 1114 táján kénytelen volt elűzni. Az Álmos újabb fondorlatairól érkező hirek is izgatták; megvakíttatta tehát Álmost és fiát, Bélát, három főbb emberrel együtt, de még igy is aggódnia kellett, hogy fia (II:) István helyett Álmos következik a trónra. Roppant főfájástól kinoztatva, 1116 febr. 3-án hunyt el.

K. király Magyarország legnagyobb politikusai közé tartozik. Ő rendezte Erdélyt, hol a vajda, és Horvátországot, hol a bán cím az időtől fogva használatos; befejezte Szt. István egyházpolitikai tervezetét, fölállítván a 12. (nyitrai) püspökséget is, s már a kartali (tarcali? vencsellői?) országgyülésen (1096) gyökeresen módosított a Szt. István óta avulni kezdő törvényeken. Szelidülvén a nemzet erkölcsei, a halálbüntetést ritkábban alkalmazta, a kínzást eltörölte. Elfogadta a papok nőtlenségét s lemondott az invesztitura jogáról, de nem engedte meg, hogy a püspökök hűbéri esküt tegyenek a pápának. Ő hagyta meg, hogy a házasságot Magyarországon föltétlenül az egyház előtt pap kösse meg tanuk jelenlétében. Hogy a kincstár elszegényedését akadályozza, kimondta, hogy az ágbirtoknak a fiuág kihaltával a királyra kell visszaszállnia. Nevezetesek a rabszolgakereskedésről, zsidókról, iszmaelitákról, a honvédelemről való intézkedései. A felvilágosodás hirébe különösen a boszorkányokban való hitről sokféleképen magyarázott törvénye juttatta.


II. ENDRE V. ANDRÁS

A Pallas Nagy Lexikona szerint: 19-ik magyar király, III. Bélának 1175-ben született fia. Bátyja Imre (1196-1204) ellen többször fellázadt, miért őt Imre király végre Kene várába (Varasdmegyében, Kneginec határában) záratta, de kevéssel halála előtt ismét szabadon bocsátotta s kiskoru fiának, III. Lászlónak gyámjává s az ország kormányzójává tette. László rövid idő mulva elhalván, 1205-ben A.-ra maradt az ország s megkoronázták még ugyanazon év máj. 29-én. Ő az első magyar király, kitől koronázási esküt követelt a nemzet. Nagy befolyást gyakorolt rá neje, Gertrud, ki az ország főméltóságait saját rokonaival és egyéb idegenekkel töltette be. Ez az országban nagy elégedetlenséget támasztott és Gertrud vesztét vonta maga után. Mig ugyanis a király maga Galiciában járt, a főurak közül többen összeesküdtek a királyné ellen s Bánk horvátországi bán vezérlete alatt Leleszen megölték. A. Gertrud halála után Jolántát, az auxerrei gróf leányát vette nőül 1215-ben.

A következő évben A. konstantinápolyi császár akart lenni, de mivel apját, az auxemei grófot választották erre a méltóságra, A.; hogy a zavaroknak elejét vegye, igényeiről lemondott. Miután A.-nak még az apja meghagyta volt; hogy a Szentföldre hadat vezessen s azt a törökök kezéből vţisszahóditani igyekezzék, A. e kötelességének, számos felmerült akadály legyőzése után, 1217-ben végre eleget tett és seregével Zágrábon át utnak indult. Aug. 23-án érkezett Spalatóba, hol a papság és az egész város nagy pompával ment eléje. Innen seregét hajókra szállíttatta, azokkal utnak indult az Adriai- s a Földközi-tengeren át, 16 napi út után Ciprusba, s onnan nov. elején érkezett a Szentföldre, hol Ptolemaios városánál szállott partra. A. seregét Betszaida felé indította, honnan azonban a mohammedánok előle visszavonultak. Nov. 10-én seregével együtt átment a Jordán vizén s megszemlélte azokat a helyeket, ahol Krisztus járt; Betszaidából Kapernaumon át ismét Ptolemaios felé tartott; mikor azonban látta, hogy az ellenség a döntő harcot kerüli, hogy az időt hiába ne töltse, a többi fejedelemmel együtt a Tábor - hegyéhez ment,. melynek erős várát 2000 katona őrizte. A vezérek meghasonlása miatt azonban a sereg szétoszlott s az egész teher egyedül A.-ra esett; egy ideig folytatta ugyan az ostromot, de látva fáradozásainak sikertelenségét, végre felhagyott vele. 1218 elején,. miután a törökökkel háromszor megütközött, hazafelé indult; általánosan azt tartják, hogy A. elöször Egyiptom felé indult s bevette Damiette városát, de ismét mások azt állítják, hogy A. a Tábor-hegyén tul sohasem ment s Jeruzsálemet meg sem látogatta; ezek szerint a Tábor-hegyétől Szírián, Kisázsián és Görögországon át egyenesen hazafelé tartott. Asszán, a bolgár király, mindaddig visszatartóztatta őt, amig leányát, Máriát el nem jegyezte.

András Magyarországba érve, rémítő zavarban talált mindent, a rend fel volt forgatva s nem volt senki, aki engedelmeskedjék, vagy aki parancsolni birt volna. Mindazáltal a többi keresztény fejedelem A. kegyét és barátságát kereste. Leó, örmény király leányával és országával kinálta legkisebb. fiát, Andrást, a görög császár pedig legidősb fiának, Bélának adta leányát. Alig jött haza, Kisázsiából az ikóniumi szultán követei érkeztek hozzá azzal az izenettel, hogy ha A. akár a maga leányát, akár más rokonát neki adja feleségül, ugy azonnal kereszténnyé lesz. Annyival nagyobb volt a zavar otthon; az ország pénzügyei oly rosszul állottak, hogy A.-nak mindvégig szegénységgel és inséggel kellett küzdenie s ehhez még az is járult, hogy a nép idegenkedni kezdett tőle. Hogy a bajokat orvosolja 1222-ben összehivta az ország nagyjait s ez emlékezetes országgyülésnek eredménye volt, az arany bulla. E törvények keveset segítettek az ország baján, mert A. nagyon hajlott Hédervári Dénes nádor tanácsára, akit pedig nem lehet az önzés vádja alól felmenteni. Ez vetette meg a viszálkodás alapját A. és fia, Béla között is. Ehhez járult, hogy A. az izmaelitákat s a zsidókat, kik szemlátomást gyarapodtak vagyonban és tekintélyben, az ország közjövedelmeinek bérlőivé tette. A. uralkodásának vége felé, 1235. Frigyesausztriai herceg ellen viselt háborut, kit a magyar főurak közül többen A. utódjául szemeltek ki; már közel járt Bécshez, midőn Frigyesnek sikerült A.-t lecsillapítani s visszavonulásra birni; azonban alig tért haza, rövid idő mulva 1235. meghalt. Egy évvel halála előtt harmadszor megnősült s nőül vette Beatrixet, az esztei őrgróf leányát. Ettől született A.-nak halála után fia, István, a későbbi III. András királynak apja.


IV. BÉLA

A Pallas Nagy Lexikona szerint: II. András fia (1235-70), 1206. született s már 1208. ifjabb magyar királlyá koronázta a nemzet. Atyjának a Szentföldről való visszatérése után nőül vette Laskaris Máriát, a görög császár leányát. Külön udvartartást, részben külön felségjogokat nyert s azonnal a reformpárt élére állt. Mint ilyennek elhatározó befolyása volt az aranybulla megalkotásában s a királyi javak visszaszerzésében, melyet a Gracchusokéra emlékeztető buzgósággal eszközölt. Atyja halála után ujra megkoronáztatván magát, megbüntette azokat, kik atyja országlása alatt a közkincstárt kipusztították. Azután a királyi tekintély helyreállításán fáradozott. Az országgyülésen ujabb törvényt hozatott a felesleges adományozások visszavonására, ami a főurak közt nagy elégületlenséget szült. A király és az országnagyok közt való surlódásokat Frigyes német-római csász. arra használta, hogy B-tól a német birodalom számára követelje azt az adót, mellyel a magyar király állítólag 47 év óta tartozott. B. a császár követeit visszautasította. Velök szökött ki András özvegye is, B. mostoha anyja. Alig ment haza a császár küldöttsége, babenbergi Frigyes ausztriai fejedelem a magyar elégületlenek kérésére a határokra rontott; de B és testvére Kálmán visszaverte, mire a már Bécsig nyomuló magyaroktól pénzért vásárolt békét.

Eközben a Dzsingisz khán halála utána mongolok felett való főhatalom Oktaj kezébe került. Rokonát Batu khánt Oktaj 500 ezer fegyveressel a nyugoti tartományok felé küldötte. Batu rövid idő alatt elfoglalta Baskárdiát és Bolgárországot, Moszkvát felgyujtotta, Lodoméria lakóit fölkoncolta, 1240. pedig Kijevvel együtt déli Oroszországot a mongolok felsőbbségének elösmerésére kényszerítette. A meghódított tartományok fejedelmei közül többen Magyarországba menekültek. Köztük volt Kuthen kún vezér is, kit 40.000 fegyveresével B. szivesen fogadott be országába, mert azt remélte, hogy külső és belső ellenségei ellenében Szt. István várrendszerét elevenítheti föl velük. De a kunok annyi kicsapongást követtek el, hogy végre a király Kőmonostoron (Heves vmegyében) magyarokból és kunokból álló gyülést tartatott, mely a kunok telepedése helyeit akként rendezte, hogy fővezérük a hozzá legközelebb állókkal Pest vmegyének egyik részén, a többi pedig más megyékben telepedjék le, s a megyék hatósága alatt álljon. A magyarok, kiket bosszantott a királynak a kunok iránt tanusítött kedvezése, valamint az, hogy az ország jövedelmeit a zsidóknak adta haszonbérbe, bizalmatlanok voltak még akkor is, midőn 1240-ben híre járt, hogy a mongolok Kijev városát elfoglalták. B. rögtön az ország ÉK-i határainak megerősítéséhez fogott s kihirdettette, hogy a nemesség és várnép készen legyen, a Rómába hivott püspökök otthon maradjanak és fegyvereseket gyüjtsenek; sőt már a véres kardot is körülhordoztatta. Az ország rendjei azonban a tatárok közeledését költött hamis hirnek mondották. Batu a szomszéd Lengyelországban már Krakót pusztította, midőn Héderváry nádor az északi határokhoz sietett, a király pedig 1240. télen Budán országgyülést tartatott, melyen az ország nagyjait arra kérte, hogy seregeiket az övéivel egyesítvén, mentsék meg a hazát.

1241 márc. elején futár jött a nádortól, jelentvén, hogy Batu roppant seregével már a Vereckei-hágóhoz ért. B. nem küldhetett segedelmet, hanem az ország minden fegyveresét a kunokkal együtt Pestre rendelte, Frigyes osztrák herceghez pedig követeket küldött segítségért IX. Gergely pápa s II. Frigyes, kik nyilt és elkeseredett háboruban állottak egymással, csupán biztatásokra szorítkoztak. A futár után negyednapra márc. 12-én már seregének csekély maradványaival a nádor is Budára érkezett. Az 500 ezerre menő tatárság 24 óra alatt tette meg a nagy távolságot, úgy hogy márc. 15-én előcsapata már csak félnapi járásra volt Budától. Kálmán herceg néhány megye és a horvátok zászlóaljaival Pesten volt; a király elhatározta, hogy bevárja az ország egész haderejét és a kunokat. Frigyes herceg eközben szintén Pestre sietett, de csak kevesedmagával. Mindjárt megérkezése után kirohant a tatárok egy részére, s a megfutottak közül egy kunt el is fogott. Erre a hirre, és hogy Vácot is a kunok előcsapata gyujtotta föl, a magyarok a fogságban tartott Kuthent egész családjával együtt felkoncolták mire Frigyes visszatért országába. Amint a kunok vezérök meggyilkoltatásának hírét vették a helyett, hogy a király zászlaja alá sereglettek volna, részint a tatárokkal egyesültek, részint Bolgárországba vándoroltak ki. Mig Batu Magyarországban dúlt, vezértársa Kadán Erdélyt szállotta meg s ott Radna bányavárosban a német polgárság ellenszegülő részét felkoncolta, a meghódolt polgárokat pedig Ariszkold grófjukkal elhurcolta. B.-nak Pest körül csak 60-65.000 embere volt. A Sajó mellett a borsodmegyei Mohi mezőváros közelében ütötte fel táborát. A mongolok egy sötét éjjel átkeltek a Sajón. Kálmán herceg, Ugolin kalocsai érsek és a templomos vitézek egyik főnöke eleinte bátor elszántsággal védték a Sajó hídját, de midőn észrevették, hogy az ellenség már-már körülveszi őket, visszavonultak a király védelmére. A tatárok felgyújtották a szekereket és sátrakat, s iszonyú öldöklés után megszalasztották a magyarokat. Két érsek, több püspök és más egyházi s világi urak maradtak halva a csatatéren. Kálmán herceg megsebesülten futott Dalmátországba, hol nemsokára meghalt.

A király Ausztriába menekült. A többit az üldözők nagy részben megölték. Pesten a polgárok ellenállásra határozták magukat, de a mongolok bekerítették őket, töltéseiket ostromgépekkel áttörték és rablás-gyilkolás után a várost elhamvasztották. A győztes mongolok mindenfelé elözönlötték a dunáninneni megyéket; Nagyváradot, Egrest, Pereget, Csanádot stb rommá tették, a lakosokon pedig iszonyú kegyetlenségeket vittek véghez. Hogy· táboruk eleségben hiányt ne szenvedjen, Batu khán a csata hevében elvesztett m. kit. pecsétet arra használta fel, hogy az elfogott papok által a király nevében rendeleteket iratott s felszólította a hegyekbe és erdőkbe futott népet, térjen vissza lakaiba és folytassa rendes foglalkozását. Az újra benépesült helységeket mongol tisztek kezeire bízta, s a termést betakaríttatta. Aratás után azonban a mongolok újra és pedig oly borzasztóan kegyetlenkedtek, hogy a kor krónikása, Rogerius kanonok szerint «inkább ördögöknek, mint embereknek látszottak». A Duna egyideig gátul szolgált a tatároknak, a jobb partot tehát megkímélték, de a következő 1242-iki kemény télen a folyam jegén átkeltek és először is Budát vették be. Innen Esztergom ellen indultak mely akkor fővárosa volt az országnak. A városbeliek sokáig védték magukat, de végre is kénytelenek voltak meghódolni. Csupán magával a várral nem boldogultak a tatárok. Most már a Dunán tul is csak néhány erősebb vár tarthatta fönn magát, a vidéknek nagy részét sivataggá pusztitották. Csak Oktaj főkhán halálának hire vetett véget a további pusztításoknak. Batu igényt tartván a főhatalomra, Moldván keresztül visszasietett Ázsiába, de a magával hurcolt magyar foglyokat a határszéleken megölette. Midőn B. Ausztriába menekült, Frigyes azonnal előállott avval a követelésével, hogy a hadi költségek s a minapi békéért fizetett összeg kárpótlása fejében 10.000 márka ezüstöt fizessen. Béla kénytelen volt minden megmentett kincsét átadni és a dunántuli megyék közül is átengedni hármat. Mindenétől megfosztva, Spalatóba és Trauba vonult. Kadán, ki hiában igyekezett őt kézrekeríteni, Bosznián és Szerbián keresztül Bolgárországba ment és itt egyesült a hazatérő Batu khánnal.

A tatárok távozása után Béla is visszasietett. Oly nyomoruságban találta az országot, hogy az alsó vidékeken 15 napi járóföldön az ut hosszában és széltében holttetemek, csontok hevertek s ragadozó állatokon, elpusztult városokon, falvakon és kormos épületeken kivül egyebet látni sem lehetett. Volt olyan vidék, hol az éhség miatt az emberhust nyilvánosan árulták, a farkasok pedig annyira elszaporodtak, hogy a csecsemőket anyjaik kebléről is elragadták. IV. B. még sem csüggedett el. Bátor lélekkel fogott az ország rendezéséhez, visszaállításához. Az éhség csillapítása végett külföldről gabnát és igavonó marhákat szállíttatott, az elesett egyházi és világi tisztviselők helyébe ujakat nevezett ki, a szétszórt és kiköltözött kunokat összegyüjtvén, a későbbi Kunságba telepítette s a nádor hatósága alá helyezte; külföldről gyarmatosokat hivott be, az elfoglalt jószágokat kipuhatolt tulajdonosaiknak visszaadatta, azoknak jószágait pedig, kik hosszabb ideig sem jelentkeztek, másoknak adományozta. Az elveszett okleveleket megujíttatta s uj városoka tépíttetett. Pest, Zólyom, Selmec, Korpona, Késmárk és több más királyi város is B.-nak köszönheti gyarapodását. Pesttel szemközt, Budán várat építtetett. A polgári rend politikai önállását B. készítette elő s kővárak építésére buzdítván a főurakat, Magyarország védelmének egészen uj rendszerét teremtette meg.
1246. már elég erősnek érzé magát, hogy Frigyes osztrák hercegtől az általános nyomor idején átengedett három megyét visszafoglalja. A cseh és karintiai fejedelmekkel frigyet kötvén, tekintélyes sereggel támadta meg Frigyest, kit Németujhelynél Frangepán megölt. A három megye tehát visszakerült az országhoz. B. még a csata előtt megkoronáztatta fiát, Istvánt s őt Dalmát- és Horvátország hercegének nevezte ki. Mikor ismét hire járt a mongolok visszatérésének, B. a mai Románia egy részét a János-vitézeknek adta hűbérül megvédelmezés végett, s a macsói bánságot is ez idő tájban alakította. Ezután a cseh Ottokárral elegyedett háboruba, minthogy Frigyes fejedelem halálával a Babenberg-család kihalt és mind B., mind a cseh király igényt tartott Ausztriára és Stiriára. Hosszas háborujok eredménye az lett, hogy megosztoztak a két tartományon. Ottokár Ausztriát, Béla Stiriát kapta osztályrészül s az uj birtok fejedelméül 15 éves fiát, a már megkoronázott Istvánt rendelte.

Ő maga a tengeri városok látogatására ment s ekkor a Velence által elfoglalt Zára és a dalmát városok nagy része ismét kezére került. De a stájer rendek csakhamar elüzték Istvánt, és Ottokárt hitták meg fejedelmökül, miben B. meg is nyugodott, mert a tatárok Nogaj khán vezérlete alatt csakugyan ismét betörtek a havasokon. B. azonban most készültebben fogadta őket, s egy véres harcban mintegy 50 ezeret elejtvén, a többit kiüzte országából. 1262. István, ki nem érte be Erdély és a Kunság kormányzóságával, a stájer birtokokért kárpótlást követelt atyjától, mit meg nem nyerhetvén, ellene fellázadt. Két izben kibékült, majd harmadizben is fegyvert fogott. B. megverte Istvánt és Erdélybe üzte, nejét és gyermekeit elfogatta, őt magát pedig örökösödési jogától is megfosztani szándékozott. Ekkor a fiu bocsánatért könyörgött, s atyja meg is kegyelmezett neki. A folytonos háboruk kimerítették a kincstárt. A közjövedelmek ismét a zsidók kezére kerültek és a zsidók 1251. sok szabadalomban részesültek. A folytonos viszálkodások káros változásokat idéztek elő az alkotmányban és a védelem rendszerében is, mert a második kibékülés alkalmával (1264.) kötött szerződés szerint a nemesség akármelyik király pártjára állhatott. Igy mindkét király igyekezvén párthíveit szaporítani, módfelett kedvezett kivált a főbbrendüeknek, ami viszont a köznemesség elnyomását vonta maga után. Az ebből eredt panaszok megszüntetése végett B. 1267. országgyülést tartatott. Ez az országgyülés ujból biztosította a nemességnek II. András alatt szerzett jogait s megvetette a képviseleti rendszer alapját, midőn azt rendelte, hogy ezentul az országgyülésen a nemesség ne fejenként hanem megyénként választandó képviselői által vegyen részt. Egy külön törvény arra is felhatalmazza az esztergomi érseket, hogy egyházi tilalom alá vesse a királyt, az ifjabb királyt s a szlavoniai herceget (B. második fiát Bélát), ha ezek a törvényt és a szt. István által alapított szabadságot megszegnék. Ezután B. az ifjabb királyt a bolgárok ellen küldte. István 1268. elfoglalta Viddint s Bolgárországnak Trnovóig terjedt részét meghódítván, magát még atyja életében Bolgárország királyának cimezte. 1270 májusban halt meg az ország második alapítója. Két fián kivül B.-nak 7 leánya volt; közülök legnevezetesebb szent Margit.


IV. (KUN) LÁSZLÓ

 A Pallas Nagy Lexikona szerint: V. István és Erzsébet kun hercegnő fia, szül. 1262., meggyilkolták 1290 jul. 10. Muthmer prépost volt első nevelője. Atyját már 1270 aug. 1. elveszítette s őt csak Finta volt nádor palotaforradalmának leküzdésével, szeptember első napjaiban koronáztathatta meg anyja, Erzsébet, ki nevében a kormányt is átvette; a kormány gondjait azonban egészen Joakhim bánra bizta. A főurak szinte ökölharcot folytattak a hatalom birtokáért; Joakhimot a kormányból kibuktatták s annyira mentek, hogy p. a Kaplyon nemzetségből való András magát a kis királyt is hátba verte buzogányával, az anyakirálynét pedig a főurak egy része számkivetésbe küldte s szabadságát csak 1273 december 3. adta vissza. A pártok rövid időre kibékültek egymással, mi Héderváry Lőrinc volt nádor érdeme. E közben nem sokat törődtek vele, miként neveljék L.-t, ki 1274 tavaszán súlyos betegségbe esett, melyből - a legenda szerint - csak akkor gyógyult meg, midőn fejére tették szt. Margit halottas fátyol-fejkötőjét. Maga a király orvosának, Gellért mesternek tulajdonította gyógyulását.

Mikor azután 1274 aug. 19. megkezdte a papi javaknak a főuraktól való visszaszedését, egykori gyámja Joakhim tárnokmester s Németujváry Henrik tótországi bán András herceg érdekében lázadást támasztottak ellene, sőt el is fogatták. Csák Péter azonban megszabadította a királyt, ki szeptember 30. személyesen jelen volt a Föveny és Bökény-Somlyó közt vívott csatában, melyben Henrik bán elesett. Több hónapi polgárháboru után a király kibékült a lázadókkal, kik közül Németujváry Iván tótországi bán, Miklós nádor s Péter veszprémi püspök lett, Joakhim pedig visszanyerte tárnokmesteri méltóságát. L. ugyan abban sem akadályozhatta meg dalmát alattvalóit, hogy királyi tekintélyének csorbításával I. Károly sziciliai királlyal szövetkezzenek az almissai kalózok és a brebiri grófok ellen. Ottokár mégis súlyt helyezett barátságára s Habsburg Rudolf császár ellenében szövetségét kereste. 1275 elején ideiglenesen egyességre is lépett a két király, az időközben ismét befolyásra jutott Joakhim azonban Habsburg Rudolf szövetségébe hajtotta őt. Jakhimot gyülölve, Majs mester nyiltan pártot ütött az őt kegyelő király ellen s a fejetlenség annyira eláradt, hogy a veszprémi székesegyházat és egyetemet 1276. maga az ország nádora Csák Péter dúlta fel, s az oltár mögött 68 papot és szolgát vágatott le. A királynak be kellett azzal érnie, hogy letegye őt a nádorságról.

Ez időtől különösen a cseh kérdés foglalkoztatta; 1276 őszén mint Habsburg Rudolf szövetségese jelent meg az osztrák határszélen, a császár győzelmei miatt azonban be sem kellett avatkoznia. Az 1276 nov. 21. kötött békébe a két uralkodó őt is befoglalta, valamint 1277 máj. 6. is, midőn a békét megújították. Megújította azonban L. 1277 jul. 5. a Rudolffal való szövetséget is, melynek erősítésére L. öccsét, András herceget Rudolf egyik leányával, Klementinával jegyezték el. Maga L. 1277 nov. 11. Hainburgban személyesen találkozott Rudolffal, ki őt fiává fogadta s vele Ottokár ellen védő- és támadószövetséget kötött. Ugy látszik, L. ekkor lépett házasságra Izabellával. A király, ki nagykorunak nyilvánította magát, most maga vette át az uralkodást s erélyesen harcolt a lázongó oligarkák, különösen a horvátok ellen. A zavarok lecsillapítása után Rudolf, kit 1278 tavaszán Ottokár újra megtámadott, segítségre szólítván őt, oly sietve vitte hadait Ausztria felé, hogy aug. 6. már Pozsonynál táborozott s aug. 26. Dürnkrut és Stillfried között az ő serege döntötte el a csatát Rudolf javára. Nemsokára azonban ismét fejetlenség uralkodott az országban, mire (1278 szept. 22.) III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt teljes hatalommal küldte be közbenjárónak. 1281 nyarán a nádorságból letett Finta lázadását verte le, hogy egy év multa utódának, a nádorságból szintén kibuktatott Németujváry Ivánnak s több oligarkának lázadásával bajlódjék. 1285 tavaszán a tatárokat, kiket a Hód tavánál megvert kunok hoztak nyakára, maga a nemesség verte vissza, mig a király a föllázadt szepesieket szorította engedelmességre, azután pedig magyar és kun sereget küldött, hogy Leskó lengyel fejedelmet visszaültesse trónjára, mi a bogusicei csata (1285 aug. 2.) után meg is történt.

A fóurak megfékezése végett 1286 juniusában országgyülést tartott ugyan, de ellenök erélyesen föl nem léphetvén, a kunok közt keresett könnyelmü szórakozásokat, miközben egyik alattvalója, Németujváry Iván, nyilt háborut viselt Ausztria és Stájerország ellen. A győztes Iván ellen, ki most egyszerre Ausztria hűbérese lett, végre is ő neki magának kellett indulnia s hosszasan küzdenie a lázadó ellen, ki botrányos élete s a miatt, hogy feleségét, Izabelle királynét elzáratta, a pápánál is bevádolta. IV. Honorius, majd IV. Miklós pápa sürgetésére a király szabadon bocsátotta nejét, a pápa által a kunok ellen hirdetett, de voltaképp ellene irányuló keresztesháboruban azonban az oligarkák izgatásai elől ismét a kunok közt kellett menedéket keresnie, Iván pedig András herceget hívta meg a trónra. András be is jött, de Stridón egyik pártosa elfogatta s Albert osztrák herceghez vitte, ki szabadon bocsátotta. L. 1289 máj. 19. általános kegyelmet hirdetett, a lázadást leverte s a fövenyi országgyülésen a rendekkel s Izabellával is kibékült. Pár nap mulva azonban az oligarkák újabb lázadást szítottak, főkép a Németujváryak, kik neki tulajdonították, hogy az osztrákok elvették javaik egy részét s igy az ország területét megcsonkították. 1289 nyarától ő maga is az ország különböző vidékein táborozott a lázadók ellen, mialatt a pápa a főpapok és oligarkák áskálódására újabb keresztes háborut akart hirdetni a kunok, sőt a király ellen, ha továbbra is velök tartana. Azonban Kőrösszeg alatt Árbóc, Törtel és Kemencs kun fővezérek meggyilkolták a királyt, kit Gergely csanádi püspök Csanádon temettetett el. Gyermekei nem maradtak

 

III. ANDRÁS V. ENDRE

A Pallas Nagy Lexikona szerint: A. Magyarország 23. királya, 1290-1301-ig uralkodott. Apja II. Endrének és Aldobrandini Beatrixnek kalandos életü fia, lstván herceg, anyja a velencei patricius családból származott Morosini Thomasina Katalin. Velencében 1250 táján született; anyja, a művészetek, dalok és ünnepségek kedvelője, nagy gonddal neveltette azután is, hogy férjét 1272-ben elvesztette. IV. László, kinek egyetlen testvére, András herceg szintén meghalt, 1278-ban visszahivta őt számüzetéséből, talán azzal a szándékkal, hogy utódává tegye. Tót- és Horvátország kormányát bizta rá s András herceg az országos nagy zavarok idejében is csöndesen igazgatta a rábizott országot. IV. László halálának hirére feleségével, Fenenával, 1290 nyarán - némelyek szerint Ausztrián át - Székesfehérvárra indult hogy a koronát, mint az Árpádok családjából való egyetlen fiu, fejére tétesse; Németujváry Iván ugyan elfogatta, hívei azonban kiszabadították s 1290 jul. 28-án megkoronázták. Három trónkövetelő lépett föl ellene.

Az ál Andrást György úr által könnyedén kikergettette; Habsburg Albert osztrák herceget, kinek apja, Rudolf, 1290 augusztus 31-én birodalmi hűbérül ajándékozta Magyarországot, 80000 főnyi serege élén 1291 aug. 28-án békére és lemondásra kényszerítette, azután szövetkezett, sőt (első feleségének halálával) rokonságba is lépett vele 1296. feleségül vévén leányát, Ágnest. Az Anjoukkal azonban, kik közül eleinte Martell Károly, ennek;halála után pedig Károly Róbert követelte a koronát, mindvégig küzdenie kellett. András ezekben a viharos években az oligarchák ellenében a köznemességre támaszkodott s az 1290-91. s 1298. országgyülés készségesen támogatta öt az ország állapotainak gyökeres javítására irányuló munkásságában. Az 1299. évi országgyülés azonban ellene fordult 1300 augusztusában pedig a pártütők már az országba hozták jelöltjüket, a gyermek Károly Róbertet. Erélyesen készült ellenállásra, de 1301jan. 14-én hirtelen meghalt. Ő volt, István nádor szavai szerint, «a Szent István első magyar király nemzetségéből és véréböl felnövekedett királyi fának utolsó aranyos ágacskája» és «megsiratta őt az egész nemzet, mint Ráchel sirt gyermekei fölött, midőn már nem valának». Fenenától csak egy Erzsébet nevű leánya született, a másodiktól egy sem s igy - fiúágon - sirba vitte a honalapító Árpád nemzetségét