I. ISTVÁN

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyarország első királya. Géza vezér és Sarolta fia; Esztergomban született 975 táján. 995-ben fényes kisérettel menvén Bajorországba, feleségül vette II. Henrik bajor hercegnek leányát, Gizellát két év mulva pedig a vezérek és a nép választásából, atyjának halála (997) után ő lett a nép vezére. Feladatául a nyugati értelemben vett állam szervezése és a kereszténység teljes meghonosítása jutott. Modern irányát ismerve s attól tartva, hogy még gyökeresebben újít, mint azt negyedszázados kormánya alatt Géza tehette, a Kopasz Zerind fia, Koppány kisérletet tett az ősi rend helyreállítására és Somogy vidékéről Veszprém tájára tört. A meglepett I. már a beköltözött német elemet is fölhasználta a védelemnél. Seregét a német Vencelin vezette. A szerencse I.-nak kedvezett s az a vállalkozás, hogy a hadviselésbe nyugati elemet vitt be, győzelemhez juttatta I.-t, ki kivégeztette az elfogott Koppányt. I. megkezdte a magyar egyház szervezését is és a tervezett 12 püspökségből uralkodása végéig tizet (Esztergom, Kalocsa, Veszprém, Gyulafehérvár, Pécs, Eger, Marosvári [utóbb Csanád], Bihar [utóbb Várad], Győr, Vác) csakugyan föl is állított, valamennyit az esztergomi érsek hatósága alá rendelvén. A családja törzsterületén fekvő Kalocsa püspökét, Aschrich vagy Asztrik érseket azután 1001 -ben Rómába küldte, egyházi intézkedéseinek megerősítését a királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától. A pápa helybenhagyta intézkedéseit, nagy függetlenséget biztosított neki az egyház ügyeinek vezetésében, megadta a királyi cimet, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándékozta neki azt a Krisztus keresztjéből készült fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. A nép Esztergomban örömmel szemlélte I. megkoronáztatását, az egyházi és világi urak pedig megjelentek a királytól hirdetett gyülésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főképp a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a rabszolgának ura akarata ellen való felszabadítását, a lopás «rettentő és ocsmány vétkét», a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bűbájosságot kivánták korlátozni s követelték a vasárnap megülését, a bőjt s egyáltalában az egyházi törvények megtartását. A hitélet erősítésére már előbb elrendelte, hogy legalább is minden tiz falu építsen egy templomot, melynek látogatásáról erélyesen intézkedett, Pannonhalma, Pécsvárad, Tata, Oroszlános, Zoborhegy, Szalavár, Veszprém, Bakonybél szerzetesei apostolai lettek az uj iránynak; olyan korszak, melyben Magyarországnak egyszerre hét szentje (István király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, Zoërárd, Benedek és Günther remeték) adott példát istenes életre. Székes városává a király Fejérvárt tette, hol nagyszerü bazilikát építtetett s káptalant és iskolát állított. A várak, falvak népességét beköltözők is emelték. Országát különösen a frankok példájára szervezte. Első sorban udvartartását kellett rendeznie, mivel elődei ezzel egyáltalán nem törődtek. A nádor, udvarbiró, kincstárnok, jegyző (kancellár) udvari méltóságát az ő korára vezethetjük vissza. A királyi tanács tagjai ezek s más egyházi és világi méltóságok voltak; a király minden fontosabb parancsot e tanács meghallgatásával adott ki, mig az összes szabadok évenkint egyszer megjelenhettek és szólhattak azokon a törvénynapokon, melyeken a király személyesen szolgáltatott igazságot és közvetlenül érintkezett hiveivel. Pénzrendszerül a bajort fogadta el, hogy megszorítsa a csereberét. Az első vásárok tartását ő rendelte el.

I. barátságos viszonyban állott Bizanccal és Velencével, melynek dogeja, Orseolo Péter Ottó, ki az ő szépségéről hires nővérét vette nőül, segítette is Horvátország ellen; 1030-ban pedig II. Konrád német-római császárt nemcsak visszaszorította, hanem Bécset is elfoglalta, mire a határvillongásokat kezdő Henrik bajor herceg felkereste I.-t s vele békét kötött (1031), mintegy 17-20 000 km2 területet (Bécset is) átengedvén Magyarországnak. A kifleé erős országnak erejét kétségkivül nagyon növelte a honvédelem szervezése; a nemesi felkelést, a várkatonaságot s a bevándorló lovagságot I. már fölhasználta ugy ezen harcában, mint különösen a besenyőkkel meg-megujuló küzdelmeiben, melyeket külső zajos sikerek nélkül is becsülettel küzdött végig. De a háboruskodás mellett is egyre szelidültek a nemzet erkölcsei s átalakulni kezdett a társadalom, ha még nem különződött is el rendekre. Ezeknek alapját is megvetette az egyéni tulajdon elvének érvényesítése. A régi törzs- és nemzetségfők s a szabadok ivadékainak földközössége voltakép sohasem tünt el egészen, de ezek is mindnagyobb kedvvel fogadták el a tulajdon földbirtokot, mellyel a király, mint az uj felfogás szerint a magyar föld általános tulajdonosa, megajándékozta őket.

Egész más természetüek voltak az egyházi birtokok s ismét mások azok, melyeket a várjobbágyok örökjoggal, a várnépek életfogytig, az udvarnokok és cselédek pedig ugy nyertek, hogy a földdel együtt őket magukat is oda lehessen adományozni. Még szomorubb volt a rabszolgák helyzete, kik maguk is gazdáik ingóságai közé tartoztak s kiknek fölszabadítását csak I. uralkodásának utolsó éveiben engedte meg a törvény.

Az egyház, honvédelem szervezése s a társadalomnak új irányba terelése évek nehéz munkája volt, mely után pihenni, egyuttal azonban dinasztiája sorsát biztosítani vágyott Szt. I. Több gyermeke volt, kik közül névszerint említik Ottót, Bernátot, Imrét, Ágotát s Hedviget ; de csak Imre a teljesen történeti alak. Hozzá irta intelmeit s őt akarta utódává tenni, de a herceg, alig 24 éves korában, 1031 szept. 2-án váratlanul elhunyt. Most már csak unokatestvéreire, Vazul fiaira gondolhatott. Ő azonban nővére fiát, Orseolo Pétert fogadta fiává, az ellenmondó Vazulnak pedig kiszúratta szemeit, mig fiait számüzte s a király ellen való összeesküvés ellen szigoru törvényt hozott.

Utódául Pétert ajánlván az uraknak, 1038. aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg. Székesfehérvárott, fehér márványkoporsóban temették el s - a krónikák szerint - 3 évig gyászolta a nemzet. A magyar nemzet utóbb minden jóravaló intézményt az ő korára vitt vissza. 1083-ban VII. Gergely őt és fiát, Imrét a szentek sorába iktatta s a magyar nép ez időtől fogva kegyelettel üli meg a szent király testének felemeltetése napját, aug. 20-ikát (l. Szent István-nap).


ORSEOLÓ PÉTER

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyarország második király, III. Orseolo Ottó Péter velencei dogénak fia Géza magyar vezér szép leányától, szül. Velencében. Atyja 1026. a lázadás elől Konstantinápolyba, ő maga pedig nagybátyjához, Szt. Istvánhoz, Magyarországba menekült, hol a gyermekifjut a király csakhamar a testőrség parancsnokává tette. Szt. Imrének 1031. történt halála után Vazulon kivül már P. is komolyan szóba jött, mint Szt. István örököse, és pedig annál komolyabban, mert tőle a király maga is inkább remélhette a nyugat-európai keresztény irány tovább folytatását, mint a régi magyar hagyományoktól egykönnyen szabadulni képtelen többi unokaöccsétől. Fiának fogadta tehát s az ez ellen tiltakozó Vazult elfogatta és megvakíttatta. P.-nek rossz tulajdonságait maga az uralkodás fejtette ki. Eleintén különben folytatni kivánta Szt. István művét, a nyugati eszmék átültetését; de ha 13-14 évig itt neveltetve, tudnia kellett is magyarul és simulnia a nemzet szokásaihoz, az átültetésnek e munkájában nemzeti szellem őt nem vezette. Egészen az idegenekre támaszkodott, s még azokat a nemzeti szellemtől áthatott idegen származásu főpapokat is mellőzte, kik trónra jutását nagyban elősegítették. Magát Gizellát - Istvánnak tett esküjével nem törődve - uradalmainak s kincseinek nagy részétől megfosztotta s egy városba (alkalmasint Veszprémbe) belebbezte. Minden főbb tisztségre lehetőleg olaszt v. németet alkalmazott ugyan, de még korán sem lehetne ellene emelni azt a vádat, mintha már ekkor a németek kezére akarta volna játszani Magyarországot.

Mig p. a hozzá menekülő Kázmér lengyel herceget Bretiszlav cseh herceg ellenében oltalmába fogadta, mert «a magyar király nem porkolábja a cseh hercegnek», addig ugyanezen cseh herceget szivesen és kitartóan segítette III. Henrik német-római császár ellen, ki Csehországra tört, Zarát pedig ő, a velencei, csábította át Velencétől Magyarországhoz. Mialatt azonban, III. Henrikkel talán Gizella miatt meghasonolva, a németek ellen harcolt, itthon 1041. Aba, Szt. István sógóra vezetése alatt az udvart erkölcstelen életmódja miatt is gyülölő magyarok fölkeltek a király ellen, ki nem menthette meg ellenök gyülölt fő tanácsosát, a német Budót (magyarosan Budát), kit a Vazul szerencsétlensége miatt vádolt Sebüssel együtt kegyetlenül kivégeztek. Erre P. kevesedmagával Adalbert osztrák herceghez menekült s általa kért segélyt III. Henriktől, mire a győzelmes forradalom Aba Sámuelt koronázta meg királlyá.

Aba azonnal eltörölte P.-nek minden önkényes rendeletét és jogtalanul kivetett adóját, III: Henrik császárt pedig egyenesen kérdőre vonta, valóban be akar-e, mint hirlelik, avatkozni Magyarország ügyeibe P. elűzetése miatt? A császár kétértelmü válaszára Ab haddal felelt; a megújult háboruban azonban lemondani kényszerült a mai Alsó-Ausztria egész keleti részéről s egyéb áldozataival is csak annyit ért el, hogy Henrik nem erőszakolta tovább P.-nek királyul való visszafogadtatását. mikor Azonban Aba egészben véve a vezérek korabeli állapotokat akarta helyreállítani, a Szt. István óta alakuló félben levő birtokos nemesség összeesküvésben, majd - ennek véres megtorlása után - abban keresett menedéket, hogy egyenesen felszólította III. Henriket P. visszahelyezésére. Aba követei a tavalyinál még több engedményt is ajánlottak ugyan Henriknek, egyúttal azonban a hazaáruló szökevények kiadását követelték. A béketárgyalások meghiusulván, csatára került a dolog s Ménfőnél 1044 jul. 5. Aba váratlanul vereséget szenvedett, nemsokára pedig orgyilkosság áldozatul esett.

Győr bevétele után III. Henrik valóságos diadalmenetben vezette vissza P.-t Székesfehérvárra, hol a Nagyboldogasszony templomában maga ültette a királyi trónra s a magyaroknak ünnepélyesen megadta a bajor jogot, hogy kibékítse a két fajt, mely egymásnak idáig annyit ártott. Az Abától elvett lándzsát és talán magát Szt. István koronáját is győzelem jeléül a pápának küldte el. P., ki csakhamar észrevette, hogy Magyarországot csakis mint birodalmi hűbért tarthatja meg, az alig távozott III. Henriket újra behivta, s bejövén, Székesfehérvárott az aranyos lándsának, mint az országjelvényének átnyujtása mellett, a jelenlevőkkel együtt hűséget esküdött III. Henriknek, ki a lándsát, a hűbériség elfogadásának jeléül, azonnal vissza is adta neki. E miatt Baja és Bajna, (Gyula erdélyi vajda fiai) fellázadtak ugyan, P. azonban felköttette őket; de Csanád vidékén jobban szervezkedett a forradalom s behivta Szár László fiait, kiket Aba-Újvárnál 1046 szept. nagy sereggel fogadott. Mire P. Komárom vidékéről ellenök indulhatott, már a Dunántul is föllázadt, P. tehát szept. 21. táján Moson felé menekült. András herceg, a forradalom királyjelöltje, onnan tisztességes ajánlatokkal visszatérésre birta, de a magyarok, hogy valamikép ismét nyakukra ne zúdítsa a németeket, három napi ostrom után őt Székesfehérvár közelében Zámor (Zámoly) faluban elfogták, szemét kiszúrták s őt magát Fehérvárra vitték, hol nemsokára elhunyt. Az ő idejében épített s az ő védőszentjéről nevezett pécsi székesegyházban temették el. Nőtlen lévén, családja nem maradt

ABA SÁMUEL

A Pallas Nagy Lexikona szerint: A hagyomány szerint Edömér kún vezér ivadéka, a Mátraalján egy nemzetség feje, Szt. István hugának, Saroltának férje volt. Mikor 1041-ben forradalom tört ki a zsarnok Péter ellen, őt választották meg királynak. Péter azonban III. Henrik német-római császárhoz fordult segítségért s Henrik 1042-ben valóban megverte Abát, de, beérve a tőle kapott nagy ajándékokkal, csakhamar visszatért. A télen Tullnt dúlták Aba hadai, mire a bosszús császár, ki a békealkut szándékosan halogatta, újra az országra tört, azt a Rábcáig elfoglalta s Abát a Bécsi-erdőről való lemondás megigérésére kényszerítette. Gyöngeségének híre még híveit is elkedvetlenítette, ellenfelei pedig, ezt fölhasználva, Péter visszahelyezésén kezdtek dolgozni, mire Aba közülök 50-et kivégeztetett, másokat pedig számüzetett. E miatt Szt. Gellért csanádi püspök ugyan keményen megfeddette őt s megtagadta tőle a húsvéti koronázást, a papság azonban mégis híve maradt, hogy az egyházat a magyar nemzeti törekvések ellenzőjének ne tüntesse föl. Az urak egy része Németországba menekült s behítta Henriket és Pétert. Aba a ménfői ütközetet 1044 jul. 5-én árulás következtében elvesztette s futnia kellett. Hívei közé menekült, a Tisza felé, hogy uj sereget alkosson: Füzes-Abony tájékán azonban gyilkosság áldozatául esett. A nép az általa alapított sári monostorban temette el; s midőn néhány év mulva sírját felbontották, a hagyomány szerint «sebeit begyógyulva találták». Ez is mutatja, mennyire ragaszkodott hozzá a magyar nép.


I. ANDRÁS

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. András (1047-60) a magyarok negyedik királya, Vazul fia. Miután szent István fia, Imre herceg 1031 szept. 2-án meghalt, a koronára Vazulnak és Orseolo Péternek volt joga. P. pártja azonban Vazul szemeit kiszuratta, fiait pedig Magyarország odahagyására kényszerítette. A hercegek előbb Csehországba, onnan pedig Lengyelországba vándoroltak, hol őket II. MieciszIáv fejedelem vendégszeretettel fogadta. Béla a fejedelem leányát vette nőül, András és Levente pedig Mieciszláv halála után Lodomeriába, innen a kunokhoz s végre Jaroszláv orosz fejedelemhez menekültek. Jaroszláv saját leányát, Anasztáziát adta feleségül A.-nak. Ez időtájt Magyarországban nagy zavarok támadtak. Pétert Aba Sámuel, Szent István sógora, 1041-ben megbuktatta és kiűzte az országból, azonban 1044-ben Péter III. Henrik német király segélyével a ménfői síkon megverte Sámuelt, s a menekülőt megöletvén, másodszor is trónra ült, de ismét csak rövid ideig birta uralmát fentartani. Mihelyt tudomásra jutott, hogy Henriknek a segedelem fejében hűséget esküdött, a Csanádon összegyült urak elhatározták megbuktatását s követeket küldöttek Oroszországba, hogy az ott élő A. herceget visszahívják. A. és Levente orosz had kiséretében jött be az országba s a fölkelők 1046 őszén Abaujvárnál királyul üdvözölték.

Míg A. nem volt megkoronázva, tűrnie kellett a pogányságra hajló magyarok féktelenkedését; e párt most hangosan követelte tőle, hogy törölje el az uj vallást és állítsa vissza a régit. Vata vezérlete alatt irtó háborut kezdtek a keresztények ellen; de mikor már Pétert is elfogták, A. is nagyobb eréllyel lépett föl ellenök; 1047-ben keresztény módon megkoronáztatta magát s a keresztény vallást helyreállította. Mivel III. Henrik igényeket támasztott Magyarországra, melyet Péter 1045-ben Sz.-Fehérváron neki felajánlott, A. minden módon igyekezett megegyezni vele, sőt még évi adót is igért neki. Azonban Henrik Magyarországot két ízben is megtámadta. A. csapatai, melyeket a király vitéz s nagyeszű öccse, Béla vezetett, mindkét ízben erélyes ellenállást tanusítottak, úgy, hogy Henrik mindannyiszor nagy veszteséggel volt kénytelen meghátrálni, 1053-ban pedig a triburi békében az ország birtokára támasztott igényeiről végkép lemondott. Alig győzte le A. ezt az ellenséget, már is belső zavarok vették igénybe gondjait. Mikor ugyanis 1048-ban testvéröccsét, Bélát, ki Lengyelországban élt, visszahívta Magyarországba; felajánlotta neki az ország harmadrészét, sőt megigérte neki, hogy halála után reá hagyja a királyságot. Azonban A.-nak később fia született, a késöbbi Salamon király, s ekkor visszavonta Bélának régebben tett igéretét; sőt Salamont, hogy trónját biztosítsa, 1058-ban (hat éves korában) meg is koronáztatta. Béla ebben a tényben megnyugodott, hűségének gyanusítását azonban nagyon zokon vette. Az eddig egyetértő testvérek között naponkint nőtt a viszálkodás, úgy, hogy Béla végre kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A lengyel fejedelem segítségével A.-t haddal támadta meg, seregét szétverte, magát A.-t elfogta; s sulyosan megsebesülve vitték Zircbe, hol nemsokára (1061) meghalt. Az általa a III. Henrik ellen folytatott háboru befejezésének emlékére 1055-ben alapított tihanyi monostorban temették el, hol sírjának helyét 1891-ben ismét fölfedezték. A. még bujdosó herceg korában elvette Anasztáziát, Jaroszláv orosz hercegnek leányát, kitől egy leánya, Adelhaid, és két fia, Salamon és Dávid maradt. Adelhaidot Il. Vratiszláv cseh király vette el 1055-ben.


SALAMON

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. András és Jaroszló Anasztázia házasságának kései gyümölcse. Örökösre nem számítva, atyja már előbb Béla hercegnek igérte a trónt, most azonban azt mindenképen S.-nak akarta megszerezni. 1057., alkalmasint IX. Konstantinos Monomachos koronájával, valóban királlyá koronáztatta s eljegyezte Németország gyermek királyának kis nénjével, a 10 éves Judittal 1058 szept. közepén, mikor a két király egyúttal a békét is megkötötte. András halála után Zircen, özvegye S.-nal s ennek arájával Judittal Németországba menekült IV. Henrik udvarába, honnan német sereg kisérte haza Székesfehérvárra, hol a főpapok és főurak őt másodszor is királlyá koronáztatták. Anasztázia királyné Attila király kardjával ajándékozta meg Ottó herceget s a többi német vitézt is gazdagon megajándékozva bocsátotta haza. Azonban okt. végén, alig ért IV. henrik Regensburgba, II. Boleszló lengyel herceg kiséretében Géza herceg betört , mire a gyermek király és udvara Mosonyba futott. Géza azonban hajtván a püspökök békéltető szavaira, Győrött 1064 jan. 20. kibékült S.-nal s Pécsett ápr. 11. az unokatestvérek már együtt ünnepelték a husvétet, sőt az ünnepi koronát maga Géza tette S. fejére.

S. udvarában mind nagyobb befolyáshoz jutottak a német származásu lovagok, kik közül különösen Vid bácsi főispán tudott hatni a királyra. Eleintén S., továbbá Géza és testvérei mérsékelték egymás iránt való bizalmatlanságukat s közös erővel védelmezték a hazát. Megsegítették Géza herceg sógorát Zvonimir horvát bánt a karantánok ellen, azután az Erdélyt pusztító besenyőkre vetették magukat s Kerlés mellett a Cserhalmon dicső diadalt arattak rajtuk; majd a bolgárországi besenyők pártfogóit, a görögöket támadták meg, kierőszakolták a Száván való átkelést, körülvették Belgrádot s Niketas várparancsnokot hódolásra kényszerítették (1071). Mivel azonban Niketas Gézának hódolt, az ifju király sértve érezte magát s midőn a buziási mezőn tett osztálynál Géza az önként hódoló görögöket nem engedte szétosztani, a király neki bosszuból kisebb részt adott a zsákmányból. Géza szabadon bocsátotta görög foglyait, mit a görögök egyenesen hozzá küldött követséggel viszonoztak. Midőn azonban a görögök csakhamar ismét elfoglalták Belgrádot, Géza vezér 1072-ben részt vett S. király boszuló hadjáratában, mely egészen nisig mindenütt győzelmet aratott. Azonban alig tért haza, ugy tapasztalta, hogy a király őt és öccseit tőrbe akarja csalni s azért Lászlót azonnal oroszországba küldte, hogy külső segítségről idejében gondoskodhassék. Tizenhat püspök csak hosszas fáradozás után, 1073. békíthette ki Gézát és S.-t az esztergomi szigeten, egymásnak kezeseit azonban csakhamar kölcsönösen elfogatván, újból hajszálon függött a háboru; a télre mégis 1073 nov. 11-én 1074 ápr. 24-ig tartó újabb fegyverszünetet kötöttek.

A király németjei azonban éppen ezt az időt akarták felhasználni, hogy a támadástól nem tartó Gézával elbánjanak s Marquard, Vid és a többiek Ikerváron, Kesztölcön és Szegszárdon a királyt Géza megsemmisítésére biztatták, mert szerintük most van erre a legkedvezőbb alkalom, midőn Géza csak maga van itthon, mig László Orosz-, Lambert pedig Lengyelországban keres segítséget. Gézát készületlenül lepték meg S. hadai, melyek 1074 febr. 26. a kemeji rónaságon, valahol Nagy-Ivánnál győzedelmeskedtek is. Géza futó seregéhez azonban László és sógora Ottó csakhamar 11 új zászlóaljjal csatlakozott s márc. 14. Mogyoródnál döntő csatát nyert S.-on. Vid és Ernye elesett, Marquard és Szvatopluk fogságba jutott, S. pedig Szigetfőnél csak bajosan kelhetett át a Dunán, hogy azután a bátor Opos csapatjának fedezete alatt Mosony felé meneküljön. Szétverte ugyan Zoltán besenyő vezér seregét, mely Mosonyban körül akarta őt fogni, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a királyi hatalmat Géza herceg gyakorolja. A segítségre szólított IV. Henrik császár májusban ugyan már fegyverkezni kezdett érdekében, de birodalmának belső ügyei miatt másfelé kellett fordulnia. Midőn azonban S. megigérte, hogy hűbérül fogadja tőle Magyarországot s hogy hűsége jeléül 12 kezest és 6 várat ad át neki, zsoldosaival 1074 aug. csakugyan segítségére indult; azonban S. csak csekély haddal csatlakozott hozzá, Géza pedig atyjának bélának rendszerét követve, minden eleséget eltakarított az éhező sereg útjából. Igy Henrik már szept. visszafordult s még dunai hajóinak egy részét is elégette. S. ezalatt Nyitrát ostromolta, hol vitéze, a bátor Opos korábban a császár figyelmét is magára vonta hősi tetteivel. most azonban, ugy látszik, neki is oly gyorsan kellett visszavonulnia, hogy a nagy sietségben még koronáját, a Konstantinos Monomachos-féle koronát is elvesztette s azt csak századok multán találták meg a földben Ivánkán. IV. henriket követte nénje Judit királyné is, maga S. azonban Pozsonyba zárkózott.

Ápr. 14-én már elismerte királyul Gézát, de kivánatosnak nyilvánította, hogy az uralomban S.-nal osztozzék. VII. Dukas Mihály görög császár szintén Gézát ismerte el királyul és azt a koronát küldte neki, melyet királyaink ma is használnak. Magát S.-t ezalatt László herceg ostromzár alá vette Pozsonyban; de S., ki a vár falai alatt László egyik-másik jó vitézével maga is gyakran viaskodott, még akkor sem esett kétségbe, midőn VII. Gergely 1076 február 22-én legfőbb reményét IV. Henriket egyházi átok alá vetette. 1076 december 25-én Géza király a szegszárdi templomban, Dezső kalocsai érseknek békére intő szent beszédén megindulva, nagymise után a főpapok zárt körében sirva jelentette ki, hogy S.-nak kész visszaadni az ország 2/3-át, magának régi módon csak 1/3-ot tartván meg; S. azonban, ugy látszik, föltétlen lemondást kivánt s igy a békéből és egyességből semmi sem lett, még akkor sem, mikor Géza 1077 ápr. 25. meghalt, mert a magyarok azonnal daliás öccsét Lászlót tették meg királlyá. László, hogy S. működését ellensúlyozza, a trónjától megfosztott IV. Henrik ellenében Sváb Rudolf ellenkirálynak 1078 máj. 27. támogatást igért; Rudolfnak 1080-iki merseburgi győzelme után, mely különben Rudolf életébe került, IV. Henrik reményei megsemmisülvén, végre 1081. S. is elismerte királynak Lászlót, ki meghagyta királyi címét s királyi udvartartást rendelt számára, az uralkodó azonban egymaga maradt.

S. a királyi udvarban is terveket kovácsolván trónja visszanyerése végett, László őt 1083. Bodossal, ugy látszik, a volt király legbizalmasabb emberével együtt a visegrádi várba (az alsó toronyba) záratta, de még azon év aug. szabadon bocsátotta, midőn a nemzettel István király szentté avatásának ünnepét ülte. S., amint tehette, ismét kiment Németországba, hol azonban felesége és sógora IV. Henrik hidegen fogadván, elkeseredve és kétségbeesve, a pogány besenyők karjaiba vetette magát s Kötesk vezért Erdély odaigérésével rá is vette Magyarország megtámadására. László király azonban Kis-Várda táján megverte őket s Kötesk és s. a krónika szerint "mint a karvaly körmétől megtépett rucák" futva menekültek (1085). S. többé nem háborgathatta ugyan hazáját, de önmagával meghasonolva, más országok pusztításában kereste féktelen dühe kielégítését. Kalandos magyarok élére állva, 1087 elején csatlakozott Cselgu bolgárországi besenyő vezérhez, ki magát Konstantinápolyt akarta fölverni. Chariopolisz közelében azonban 1087 márc. csatát vesztettek; Cselgu elesett, S. pedig a maga nehéz lovasaival csak nagy nehezen menekülhetett egy rossz várba, hol azonban az ellenség körülfogta őket. S. reggel kitört ugyan, hogy keresztülvágja magát, de a görögök kiséretével együtt levágták. Monda szerint kevesedmagával megmenekült ugyan, azonban a Duna jegén átkaptatva, egy nagy erdőben elbujdosott társaitól, álruhában mint kolduló barát pár napra Székesfehérváron is megjelent s végre Polában mint remete vezeklett. Barlangját a polai nép azon domb oldalában keresi, melyen a Fort San Michele áll. Gyermekei nem maradtak. Neje Judit 1088. másodszor is férjhez ment s igy 1087-nél későbben nem történhetett. Emlékével a hagyomány kibékült; a polai nép szentnek tartotta, a magyar krónikások is elismerték vitézségét, Vörösmarty S.-a pedig a nagy közönséget nem a történet, hanem a hagyomány S.-ának nyerte meg.


I. GÉZA

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Béla király és Rixa lengyel hercegnő fia, atyjának Lengyelországi tartózkodása idejében született. Lengyelországból atyjával együtt 1048. tért haza. 1057. öccsével, Lászlóval együtt megnyugodott unokaöccsének, Salamonnak megkoronáztatásában; 1059. azonban - a várkonyi palotacsiny után - atyjával együtt Lengyelországba menekült s az onnan hozott hadakkal együtt résztvett a polgárháborúkban, melyek 1061. I. Béla név alatt atyját ültették trónra. Atyja halála(1063) után testvéreivel, Lászlóval és Lamberttel együtt ismét Salamont ösmerte el királyául a győri békében (1064 jun. 20.). G. visszanyerte atyja hercegségét s Pécsett ápr. 11. maga tette a husvéti koronát Salamon fejére, s jelen volt Salamonnak IV. Henrik császár jelenlétében Székes-Fehérvárott történt ujabb koronáztatásán is. Azután hősiesen részt vett a besenyők és görögök ellen folytatott háborukban. Niketász görögjei Nándor-Fehérvárnál (1071) nem a király, hanem az ő pártfogásába ájánlták magukat s ő a buzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani őket, miért is az osztály alkalmával megrövidítette őt a király. G. 1072., midőn a görögök csellel visszavették Nándort, elkisérte ugyan a királyt a nisi hadjáratra, a Szerémségbe azonban már nem követte, hanem hazasietett hercegségébe, hol előkészületeket tett a polgárháborura, melyet kikerülnie nem állt hatalmában. 1073. az esztergomi szigeten rövid időre még egyszer kibékültek ugyan a rokonok, mikor azonban Salamon hadai télvíz idején meg akarták lepni az Igfan erdejében vadászgató G.-t, a heceg is élére állt a maga tiszántuli csapatának s a cseh határ felé igyekezett, hogy öccse, László hadaival egyesüljön. Kemejnél azonban (a Zagyva torkolata és a Hortobágy mocsarai közt) 1074 febr. 26. csatát vesztett és csak kevesedmagával menekülhetett át a Tiszán. Egyesült Lászlóval s 1074 márc. 14. Mogyoródnál (Pest vm.) döntő csatát nyert a királyon.

Ettől kezdve, hívei nagy unszolására, elfoglalta ugyan a trónt s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándor-fehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is elküldte neki (1075) azt a koronát, mely máig a szent korona alsó részét teszi. Salamont már (1074.)haddal segítette ugyan sógora, IV. Henrik, ezt azonban a G.-tól megvesztegetett Sieghard aquilejai patriarka rábeszéléseivel visszatérésre birta s okt. 28. VII. Gergely is keményen, a magyar közjog szempontjából azonban egészen hibás alapon támadta meg Salamont, hogy Magyarországot, a római egyház tulajdonát, hübérül ajánlotta fel a császárnak. G.-t magát 1075 márc. 23. az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076 febr. 22. kimondta az átkot. G. tehát egyelőre békés alkotásokat tehetett. Vácott székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garam-Szent-Benedeken apátságot alapított stb. S ő, ki megszerezte szt. Zoerard Antal ciliciumát, aszkéta volt maga is. 1076 karácsonyán a szegszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, miről azonban a magyarok tudni sem akartak; a nem fogadták el királyul Salamont akkor sem, mikor G. 1077 ápr. 25. meghalt, hanem G. -nak öccsét, Lászlót emelték a trónra. G.-nak első, ismeretlen nevü feleségétől két fia maradt: Kálmán (utóbb király) és Álmos; második felesége Szünadéne, botaneiatesz Nikeforosz görög vezér unokahuga.


I. (SZENT) LÁSZLÓ

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Béla és a lengyel Riksza hercegnő fia, 1045 táján született Lengyelországban, hova atyja menekült. Atyja 1047 táján bátyjának, I. András királynak hivására hazajövén, itthon neveltette. 1057. atyjával s nagybátyjával, Géza herceggel már ő is beleegyezett, hogy unokaöccsét, Salamont királlyá koronozzák, mi 1058. meg is történt. Atyjával azonban, kinek élete ellen Várkonyban András cselt vetett, 1059. ismét Lengyelországba menekült s 1061-ben lengyel sereggel térvén vissza, része volt atyja trónrajuttatásában. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt önként Salamonnak engedte át a trónt, beérvén a tisztántuli hercegség kormányzásával. Mivel azonban a király ettől is meg akarta őket fosztani, a hercegek ismét II. Boleszló lengyel királyhoz fordultak, ki 1064. meg is segítette, a püspökök azonban kibékítették őket.

A következő években szerzett igazi harci hirnevet. 1069. a csehek, 1070. a kunok ellen harcolt s különösen Cserhalomnál tünt ki; 1072. részt vett Nándorfehérvár ostromában. A következő évben azonban királya ellen Morvaországban keresett segítséget sógoránál, Ottó hercegnél s ennek hadait és saját önkénteseit Vác táján vezette Kemej felől futó bátyja, Géza táborába s nagy része volt a mogyoródi győzelemben (1074 márc. 14.), mire Gézával együtt átkelt a Dunán s az egész Dunántult behódoltatta Gézának, az új királynak. Bátyja királyságának idejében (1074-77) ő kormányozta a tisztántuli részeket, melyeknek hadai élén harcolt IV. Henrik ellen, ki azonban csakhamar belátta, hogy sógorát, Salamont a nemzet többé nem hajlandó visszafogadni. Salamont magát Pozsonyban ostromolta L., de eleséggel olykor maga is ellátta a várba szorult főbbeket. I. Gézának 1077 ápr. 25. történt halálával a nemzet őt tette királlyá. Nemcsak a menekült Boleszló lengyel herceget fogadta udvarába, hanem magát Salamont is, kit azonban fonodrkodásai miatt 1081. elcsukatott Visegrádon, s csak 1083. bocsátotta szabadon, midőn I. Istvánnak a szentek közé való soroztatását ünnepelte. Gellért csanádi püspököt és Imre herceget az egyház szintén az ő idejében ismerte el szentnek. Salamon Kötesk besenyő vezérnél keresett menedéket, de L. 1085. megverte őket és Salamon többé meg sem kisértette szerencséjét Magyarországban. 1087. meghalván Zvojnimir (Demeter) horvát király, özvegye Ilona, testvérétől, L.-tól kért segítséget. L. 1091 tavaszán nagy sereggel ment Horvátországba, azt juliusban elfoglalta s Álmos herceg kormányára bizta. Onnan arra a hirre kellett hazatérnie, hogy Kapolcs kunjai egészen Erdélybe törtek s Bács vármegyéig dúltak. L. tönkre verte hadaikat a Temesnél, a megboszulásukra Ákos vezetése alatt siető új kun hadakat pedig Orsován tul. Foglyait a Jászságban telepítette le. Mivel pedig a kunokat valószinüleg az oroszok izgatták e betörésre, a przemysli és trembowlai Rosztiszlávicsokra rontott s 1092. őket semlegességre kényszerítette. Már 1091. szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik római császárral is. A belső nyugalom biztosítása után 1092 máj. 20. zsinatot tartott Szabolcson, hol különösen az egyház és a kereszténység biztosításáról gondoskodott. A püspökségek számát a zágrábinak alapításával növelte és számos templomot, kolostort alapított. 1093 óta mindinkább foglalkozott a Szentföldre való zarándokolás eszméjével is.

Azok a jámbor zarándokok, kik immár Magyarországon át vették útjokat a Szentföld felé, egy jövendő nagy és általános keresztes hadjárat fővezérét látták benne. A szentek dicskoszoruja már életében ott ragyogott a feje körül. 1095. husvét napját, mely akkor márc. 25-ére esett, Bodrogon ünnepelte Szt. L. «És mikoron ott volna - irja a legenda - ime Franciaországból, Angliából és Britanniából követek jövének hozzá, kérvén őt, hogy lenne fejedelmük és előttük járó, hogy a szent Jeruzsálemnek városát szabadítanák meg a szaracénusok kezéből és hatalmasságából, boszut állván Krisztus Jézusnak szent haláláért őrajtok». A legenda elbeszéléséből olyasmi tünik ki, hogy a piacenzai zsinatra gyülekező urak külön s fényes küldöttséggel hivták meg Szt. L.-t, ki a legenda szerint nagyon megörült a meghivásnak s közhirré tette, hogy részt akar venni a vállalatban. Alkalmasint már ekkor értesítették arról, hogy ő van kiszemelve fővezérül. Maga a zsinaton azonban, mely éppen március hónapban ült össze, nem jelent meg, hanem itthon foglalkozott a hadjárat előkészítésével. Az volt a célja, hogy akkor áll a keresztesek élére, ha majd Magyarország határára érkeznek. A zsinaton 4000 pap és 30 000 világi tanácskozott az egyházi fegyelemről, Fülöp francia és IV. Henrik német király megfenyítéséről, főképen pedig a görög császár megsegítéséről. S a zsinat tagjainak is minden esetre gondolniok kellett arra, hogy a magyar király a görög császár apósa lévén, apróbb torzsalkodásaikat feledni fogják mind a magyarok, mind a görögök, hogy egy közös nagy vállalatban egyesüljenek. A magyar királynak és a görög császárnak a vállalathoz való csatlakozása a keresztes sereg zavartalan átvonulására 2000 km.-nyi utat biztosított volna. Később, a politika változtával, ezen a 2000 km.-en a kereszteseknek karddal kellett végigküzdeniük magukat. Miközben a zsinat elég hosszasan tanácskozott, L. a cseheknek belbajokkal vesződő fejedelme segítségére személyesen vezetett hadakat. Azonban a határon megbetegedett s elhunyt, mielőtt nemrégen még pogány nemzetét a kereszténység előharcosává tette volna. A piacenzai zsinatnak egyelőre nem volt eredménye. De ha csupán általánosságokban állapodott is meg a zsinat, ugy látszik, a külföldi krónikák hallgatagsága mellett is hihetünk a pápai vizsgálatokon alapuló legendáknak, hogy Szt. L.-t valóban fővezérül jelölte ki. S ez lehet egyik oka, hogy a nagy király halála után négy hónappal ismét zsinatra gyültek az atyák és lovagok. Végre alakot adtak az eszmének s a kijelölt L. magyar király helyett más fővezért választottak.

L.-t Nagyváradon az általa emelt székesegyházban temették el. Sírjánál sok csoda esett s a sírja felett való esküvés perdöntő erővel birt. A XIII. sz.-ból fenn is maradt az itt tartott istenitéletek jegyzőkönyvfének egy töredéke (Regestrum Varadiense). 1192. nagy fénnyel ülték meg a szentek közé való iktatását, 1892 jun. 29. pedig ennek hétszázados évfordulóját. A középkorbeli magyar templomok freskófestői nagy kedvvel örökítettek meg Szt. L. életéből egyes jeleneteket . Szt. L-nak Váradon Nagy Lajos idejétől kezdve 1695-ig gyalog és lovagszobrai álltak. Nép- és műdalokban (Janus Pannonius, Garay János, ki hőskölteményt irt róla, Arany János stb.) gyakran megénekelték, a legenda száz meg száz apróságot tudott mesélni róla, s a csatákban - mint Theseust Marathonnál - még gyakran látni vélték. Náprágyi Demeter kalocsai érsek a szentnek hermáját 1619. a győri székesegyháznak ajándékozta, hol azt ma is őrzik. Sírját 1638. és 1660. feldúlták. Feleségétől, Adelaidetól csak egy Piroska nevü leánya maradt.


KÖNYVES KÁLMÁN

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Géza királynak egy ismeretlen nevü görög nőtől 1070 táján született fia. Szt. László papnak szánta a könyveket nagyon szerető unokaöccsét, K. azonban, mint egykor Julianus, nem akart pap lenni s Márk, Ugra és néhány más főúr segítségével a felavatás elől Lengyelországba szökött. Nagybátyja azonban visszahivatta s idáig pártolt öccse, Álmos herczeg helyett őt jelölte ki a maga utódának. Sem püspöknek, sem királynak nem szánhatta volna, ha K. csakugyan selyp, sánta, kancsal és púpos, amilyennek a krónikák leirták; az elsőt az egyház szabályai, a másodikat pedig a magyar felfogás is lehetetlenné tették volna. De ha csakugyan kellemetlen külsejü volt is, nagy esze és szokatlanul nagy műveltsége, amiért Könyvesnek is nevezték, csakhamar bebizonyította tróna termettségét. Szt. László halála (1095 után jul. 29.) ő lett az ország királya; eleintén, ugy látszik, megosztotta hatalmát öccsével, Álmossal, kit László Horvátország királyává tett, s őt meg is segítette, midőn a horvátok fellázadtak ellene, a nápolyi normannokat pedig, kik a lázadást előmozdították, s a dalmát partokat háborgatták, velencei hajókon Apuliába küldött seregével fenyítette meg. Csakhamar azonban vissza kellett hivatnia csapatait, hogy az első keresztes hadjárat átvonuló vitézei ellen biztosítsa az országot.

Ekkor K. király 1096 márc. 8. után először is Gauthier Valter francia lovagjainak engede meg az átkelést; de Géza comes Zimonynál már kénytelen volt ezek egy részének garázdálkodásait fegyverrel akadályozni. Mindamellett élelmiszerek stb. küldésével előmozdította K. az Achéry Péter «remete» vezetése alatt álló második csapat átvonulását is; de már késszülődnie kellett ezek ellen, midőn hirét hallotta, hogy Zimony alatt 4000 magyart levágtak. Mégis beengedte az országba Volkmar és Gottschalk csapatait; amazokat azonban, zsarolásaik miatt, Nyitránál a nép, emezeket pedig M.-Óvárnál maga a király verte szét. A bejövetelre engedelmet nem is adott többé Emiko grófnak , ki ezért ostrom alá vette őt Mosonyban, a király azonban rajta is győzelmet aratott. a határra érkezett derékhad vezére, Bouillon Gottfried emiatt kérdőre vonta ugyan Kálmánt, a soproni találkozáson azonban egyességre lépett vele, az átkelés alatt való rendtartás biztosítására kezeseket adott, s Pannonhalmán maga is meglátogatta a királyt, ki nagyobb magyar sereggel kisérte s mindennel bővel ellátta az átvonuló kereszteseket, s 1096. nov. közepén barátságosan búcsuzott el tőlök.

Ettől fogva legfőbb gondját arra fordjtotta, hogy a szomszédos kisebb népeket befolyása alá hajtsa. 1097 tavaszán először is Horvátországnak még független részére tört s Pétergozdjánál megsemmisítette az utolsó horvát királynak, Péternek seregét, mire azonnal rendezte új tartományának viszonyait és szabályozta az anyaországhoz való helyzetét. A latin városokat ugyan Velence alatt hagyta, a dalmát-horvát hercegi címet azonban nem adta meg a dogenak, hatalmának ellensúlyozására pedig egy új tengeri hatalmassággal, a nápolyi normannokkal kivánt szövetkezni s azért nőül vette Roger király leányát, Buzillát .

Öccse, ki most elvesztette a magyar koronához való reményét, föllázadt ellene; a Várkonynál 1098. már szembenálló feleket azonban Györk és Illye urak kibékítették. Ekkor II. Szvjátopolk kievi nagyfejedelem hivására Igorevics Dávid ladoméri hg ellen indult, Przemyslt megszállta, Igorevicsnek kegyelemért könyörgő nejét elkergette, a Bonyák kunjaitól segített Igorevics ellen azonban csatát vesztett s megfutott (1099). Még azon évben (1099 máj. 29.) abba is beleegyezett, mit Szt. László ellenzett, hogy II. Bretiszláv cseh hg. örököse testvére, Borzsivoj legyen, sőt békét és szövetséget is kötött Csehországgal. A görögökkel szintén szövetségre lépett 1104., midőn Szt. László leányát, Piroskát, férjhez adta Jánoshoz, Kommenos Elek császár legidősb. fiához. E szövetségben bizva, 1105. a velencei Dalmáciát megtámadta, mire Zara, Traé, Spalato s a legtöbb sziget önként meghódolt K.-nak, ki a városok önkormányzatát biztosította. Falier Ordelafo doge megnyugodott ebben, letette a dalmát s horvát hgi címet, sőt (1108) K. seregével s a bizanciakkal együtt harcolt Apuliában Boemund tarenti és antiochiai hg ellen.

E közben Álmos, 1104 aug. 21. óta Szvjátopolk veje, 1106. Német-, majd Lengyelországban keresett segítséget K. ellen. Sógóra, III. Boleszló segítette is, de azután kibékült K.-nal, mire Álmos Abaújvárnál, mely pedig kezeibe esett, szintén kegyelmet kért s nyert, s ekkor néhány hónapra mint zarándok ment Jeruzsálembe. Visszatérve, Dömösön templomot és monostort építtetett, melynek fölszentelésén (1108.) királyi bátyja is megjelent, ha gyanakodott is, hogy merényletet tervez ellene. Álmos a szemmeltartás elől Passauba menekült és segítséget kért V. Henrik császártól, ki szeptemberben Szvatopluk cseh herceggel csakugyan Magyarországra tört, de Pozsonyt hónapokon át hiában ostromolván, kibékült K.-nal, a csehek és magyarok azonban tovább is kölcsönösen pusztították egymás országát. K. király 1111. körutat tett Dalmáciában s biztosította annak szabadságát. A következő évben első felesége s második gyermeke, László, meghalván, újra nősül: nejét, az orosz Eufémiát azonban házasságtörésen érvén, 1114 táján kénytelen volt elűzni. Az Álmos újabb fondorlatairól érkező hirek is izgatták; megvakíttatta tehát Álmost és fiát, Bélát, három főbb emberrel együtt, de még igy is aggódnia kellett, hogy fia (II:) István helyett Álmos következik a trónra. Roppant főfájástól kinoztatva, 1116 febr. 3-án hunyt el.

K. király Magyarország legnagyobb politikusai közé tartozik. Ő rendezte Erdélyt, hol a vajda, és Horvátországot, hol a bán cím az időtől fogva használatos; befejezte Szt. István egyházpolitikai tervezetét, fölállítván a 12. (nyitrai) püspökséget is, s már a kartali (tarcali? vencsellői?) országgyülésen (1096) gyökeresen módosított a Szt. István óta avulni kezdő törvényeken. Szelidülvén a nemzet erkölcsei, a halálbüntetést ritkábban alkalmazta, a kínzást eltörölte. Elfogadta a papok nőtlenségét s lemondott az invesztitura jogáról, de nem engedte meg, hogy a püspökök hűbéri esküt tegyenek a pápának. Ő hagyta meg, hogy a házasságot Magyarországon föltétlenül az egyház előtt pap kösse meg tanuk jelenlétében. Hogy a kincstár elszegényedését akadályozza, kimondta, hogy az ágbirtoknak a fiuág kihaltával a királyra kell visszaszállnia. Nevezetesek a rabszolgakereskedésről, zsidókról, iszmaelitákról, a honvédelemről való intézkedései. A felvilágosodás hirébe különösen a boszorkányokban való hitről sokféleképen magyarázott törvénye juttatta.


II. ENDRE V. ANDRÁS

A Pallas Nagy Lexikona szerint: 19-ik magyar király, III. Bélának 1175-ben született fia. Bátyja Imre (1196-1204) ellen többször fellázadt, miért őt Imre király végre Kene várába (Varasdmegyében, Kneginec határában) záratta, de kevéssel halála előtt ismét szabadon bocsátotta s kiskoru fiának, III. Lászlónak gyámjává s az ország kormányzójává tette. László rövid idő mulva elhalván, 1205-ben A.-ra maradt az ország s megkoronázták még ugyanazon év máj. 29-én. Ő az első magyar király, kitől koronázási esküt követelt a nemzet. Nagy befolyást gyakorolt rá neje, Gertrud, ki az ország főméltóságait saját rokonaival és egyéb idegenekkel töltette be. Ez az országban nagy elégedetlenséget támasztott és Gertrud vesztét vonta maga után. Mig ugyanis a király maga Galiciában járt, a főurak közül többen összeesküdtek a királyné ellen s Bánk horvátországi bán vezérlete alatt Leleszen megölték. A. Gertrud halála után Jolántát, az auxerrei gróf leányát vette nőül 1215-ben.

A következő évben A. konstantinápolyi császár akart lenni, de mivel apját, az auxemei grófot választották erre a méltóságra, A.; hogy a zavaroknak elejét vegye, igényeiről lemondott. Miután A.-nak még az apja meghagyta volt; hogy a Szentföldre hadat vezessen s azt a törökök kezéből vţisszahóditani igyekezzék, A. e kötelességének, számos felmerült akadály legyőzése után, 1217-ben végre eleget tett és seregével Zágrábon át utnak indult. Aug. 23-án érkezett Spalatóba, hol a papság és az egész város nagy pompával ment eléje. Innen seregét hajókra szállíttatta, azokkal utnak indult az Adriai- s a Földközi-tengeren át, 16 napi út után Ciprusba, s onnan nov. elején érkezett a Szentföldre, hol Ptolemaios városánál szállott partra. A. seregét Betszaida felé indította, honnan azonban a mohammedánok előle visszavonultak. Nov. 10-én seregével együtt átment a Jordán vizén s megszemlélte azokat a helyeket, ahol Krisztus járt; Betszaidából Kapernaumon át ismét Ptolemaios felé tartott; mikor azonban látta, hogy az ellenség a döntő harcot kerüli, hogy az időt hiába ne töltse, a többi fejedelemmel együtt a Tábor - hegyéhez ment,. melynek erős várát 2000 katona őrizte. A vezérek meghasonlása miatt azonban a sereg szétoszlott s az egész teher egyedül A.-ra esett; egy ideig folytatta ugyan az ostromot, de látva fáradozásainak sikertelenségét, végre felhagyott vele. 1218 elején,. miután a törökökkel háromszor megütközött, hazafelé indult; általánosan azt tartják, hogy A. elöször Egyiptom felé indult s bevette Damiette városát, de ismét mások azt állítják, hogy A. a Tábor-hegyén tul sohasem ment s Jeruzsálemet meg sem látogatta; ezek szerint a Tábor-hegyétől Szírián, Kisázsián és Görögországon át egyenesen hazafelé tartott. Asszán, a bolgár király, mindaddig visszatartóztatta őt, amig leányát, Máriát el nem jegyezte.

András Magyarországba érve, rémítő zavarban talált mindent, a rend fel volt forgatva s nem volt senki, aki engedelmeskedjék, vagy aki parancsolni birt volna. Mindazáltal a többi keresztény fejedelem A. kegyét és barátságát kereste. Leó, örmény király leányával és országával kinálta legkisebb. fiát, Andrást, a görög császár pedig legidősb fiának, Bélának adta leányát. Alig jött haza, Kisázsiából az ikóniumi szultán követei érkeztek hozzá azzal az izenettel, hogy ha A. akár a maga leányát, akár más rokonát neki adja feleségül, ugy azonnal kereszténnyé lesz. Annyival nagyobb volt a zavar otthon; az ország pénzügyei oly rosszul állottak, hogy A.-nak mindvégig szegénységgel és inséggel kellett küzdenie s ehhez még az is járult, hogy a nép idegenkedni kezdett tőle. Hogy a bajokat orvosolja 1222-ben összehivta az ország nagyjait s ez emlékezetes országgyülésnek eredménye volt, az arany bulla. E törvények keveset segítettek az ország baján, mert A. nagyon hajlott Hédervári Dénes nádor tanácsára, akit pedig nem lehet az önzés vádja alól felmenteni. Ez vetette meg a viszálkodás alapját A. és fia, Béla között is. Ehhez járult, hogy A. az izmaelitákat s a zsidókat, kik szemlátomást gyarapodtak vagyonban és tekintélyben, az ország közjövedelmeinek bérlőivé tette. A. uralkodásának vége felé, 1235. Frigyesausztriai herceg ellen viselt háborut, kit a magyar főurak közül többen A. utódjául szemeltek ki; már közel járt Bécshez, midőn Frigyesnek sikerült A.-t lecsillapítani s visszavonulásra birni; azonban alig tért haza, rövid idő mulva 1235. meghalt. Egy évvel halála előtt harmadszor megnősült s nőül vette Beatrixet, az esztei őrgróf leányát. Ettől született A.-nak halála után fia, István, a későbbi III. András királynak apja.


IV. BÉLA

A Pallas Nagy Lexikona szerint: II. András fia (1235-70), 1206. született s már 1208. ifjabb magyar királlyá koronázta a nemzet. Atyjának a Szentföldről való visszatérése után nőül vette Laskaris Máriát, a görög császár leányát. Külön udvartartást, részben külön felségjogokat nyert s azonnal a reformpárt élére állt. Mint ilyennek elhatározó befolyása volt az aranybulla megalkotásában s a királyi javak visszaszerzésében, melyet a Gracchusokéra emlékeztető buzgósággal eszközölt. Atyja halála után ujra megkoronáztatván magát, megbüntette azokat, kik atyja országlása alatt a közkincstárt kipusztították. Azután a királyi tekintély helyreállításán fáradozott. Az országgyülésen ujabb törvényt hozatott a felesleges adományozások visszavonására, ami a főurak közt nagy elégületlenséget szült. A király és az országnagyok közt való surlódásokat Frigyes német-római csász. arra használta, hogy B-tól a német birodalom számára követelje azt az adót, mellyel a magyar király állítólag 47 év óta tartozott. B. a császár követeit visszautasította. Velök szökött ki András özvegye is, B. mostoha anyja. Alig ment haza a császár küldöttsége, babenbergi Frigyes ausztriai fejedelem a magyar elégületlenek kérésére a határokra rontott; de B és testvére Kálmán visszaverte, mire a már Bécsig nyomuló magyaroktól pénzért vásárolt békét.

Eközben a Dzsingisz khán halála utána mongolok felett való főhatalom Oktaj kezébe került. Rokonát Batu khánt Oktaj 500 ezer fegyveressel a nyugoti tartományok felé küldötte. Batu rövid idő alatt elfoglalta Baskárdiát és Bolgárországot, Moszkvát felgyujtotta, Lodoméria lakóit fölkoncolta, 1240. pedig Kijevvel együtt déli Oroszországot a mongolok felsőbbségének elösmerésére kényszerítette. A meghódított tartományok fejedelmei közül többen Magyarországba menekültek. Köztük volt Kuthen kún vezér is, kit 40.000 fegyveresével B. szivesen fogadott be országába, mert azt remélte, hogy külső és belső ellenségei ellenében Szt. István várrendszerét elevenítheti föl velük. De a kunok annyi kicsapongást követtek el, hogy végre a király Kőmonostoron (Heves vmegyében) magyarokból és kunokból álló gyülést tartatott, mely a kunok telepedése helyeit akként rendezte, hogy fővezérük a hozzá legközelebb állókkal Pest vmegyének egyik részén, a többi pedig más megyékben telepedjék le, s a megyék hatósága alatt álljon. A magyarok, kiket bosszantott a királynak a kunok iránt tanusítött kedvezése, valamint az, hogy az ország jövedelmeit a zsidóknak adta haszonbérbe, bizalmatlanok voltak még akkor is, midőn 1240-ben híre járt, hogy a mongolok Kijev városát elfoglalták. B. rögtön az ország ÉK-i határainak megerősítéséhez fogott s kihirdettette, hogy a nemesség és várnép készen legyen, a Rómába hivott püspökök otthon maradjanak és fegyvereseket gyüjtsenek; sőt már a véres kardot is körülhordoztatta. Az ország rendjei azonban a tatárok közeledését költött hamis hirnek mondották. Batu a szomszéd Lengyelországban már Krakót pusztította, midőn Héderváry nádor az északi határokhoz sietett, a király pedig 1240. télen Budán országgyülést tartatott, melyen az ország nagyjait arra kérte, hogy seregeiket az övéivel egyesítvén, mentsék meg a hazát.

1241 márc. elején futár jött a nádortól, jelentvén, hogy Batu roppant seregével már a Vereckei-hágóhoz ért. B. nem küldhetett segedelmet, hanem az ország minden fegyveresét a kunokkal együtt Pestre rendelte, Frigyes osztrák herceghez pedig követeket küldött segítségért IX. Gergely pápa s II. Frigyes, kik nyilt és elkeseredett háboruban állottak egymással, csupán biztatásokra szorítkoztak. A futár után negyednapra márc. 12-én már seregének csekély maradványaival a nádor is Budára érkezett. Az 500 ezerre menő tatárság 24 óra alatt tette meg a nagy távolságot, úgy hogy márc. 15-én előcsapata már csak félnapi járásra volt Budától. Kálmán herceg néhány megye és a horvátok zászlóaljaival Pesten volt; a király elhatározta, hogy bevárja az ország egész haderejét és a kunokat. Frigyes herceg eközben szintén Pestre sietett, de csak kevesedmagával. Mindjárt megérkezése után kirohant a tatárok egy részére, s a megfutottak közül egy kunt el is fogott. Erre a hirre, és hogy Vácot is a kunok előcsapata gyujtotta föl, a magyarok a fogságban tartott Kuthent egész családjával együtt felkoncolták mire Frigyes visszatért országába. Amint a kunok vezérök meggyilkoltatásának hírét vették a helyett, hogy a király zászlaja alá sereglettek volna, részint a tatárokkal egyesültek, részint Bolgárországba vándoroltak ki. Mig Batu Magyarországban dúlt, vezértársa Kadán Erdélyt szállotta meg s ott Radna bányavárosban a német polgárság ellenszegülő részét felkoncolta, a meghódolt polgárokat pedig Ariszkold grófjukkal elhurcolta. B.-nak Pest körül csak 60-65.000 embere volt. A Sajó mellett a borsodmegyei Mohi mezőváros közelében ütötte fel táborát. A mongolok egy sötét éjjel átkeltek a Sajón. Kálmán herceg, Ugolin kalocsai érsek és a templomos vitézek egyik főnöke eleinte bátor elszántsággal védték a Sajó hídját, de midőn észrevették, hogy az ellenség már-már körülveszi őket, visszavonultak a király védelmére. A tatárok felgyújtották a szekereket és sátrakat, s iszonyú öldöklés után megszalasztották a magyarokat. Két érsek, több püspök és más egyházi s világi urak maradtak halva a csatatéren. Kálmán herceg megsebesülten futott Dalmátországba, hol nemsokára meghalt.

A király Ausztriába menekült. A többit az üldözők nagy részben megölték. Pesten a polgárok ellenállásra határozták magukat, de a mongolok bekerítették őket, töltéseiket ostromgépekkel áttörték és rablás-gyilkolás után a várost elhamvasztották. A győztes mongolok mindenfelé elözönlötték a dunáninneni megyéket; Nagyváradot, Egrest, Pereget, Csanádot stb rommá tették, a lakosokon pedig iszonyú kegyetlenségeket vittek véghez. Hogy· táboruk eleségben hiányt ne szenvedjen, Batu khán a csata hevében elvesztett m. kit. pecsétet arra használta fel, hogy az elfogott papok által a király nevében rendeleteket iratott s felszólította a hegyekbe és erdőkbe futott népet, térjen vissza lakaiba és folytassa rendes foglalkozását. Az újra benépesült helységeket mongol tisztek kezeire bízta, s a termést betakaríttatta. Aratás után azonban a mongolok újra és pedig oly borzasztóan kegyetlenkedtek, hogy a kor krónikása, Rogerius kanonok szerint «inkább ördögöknek, mint embereknek látszottak». A Duna egyideig gátul szolgált a tatároknak, a jobb partot tehát megkímélték, de a következő 1242-iki kemény télen a folyam jegén átkeltek és először is Budát vették be. Innen Esztergom ellen indultak mely akkor fővárosa volt az országnak. A városbeliek sokáig védték magukat, de végre is kénytelenek voltak meghódolni. Csupán magával a várral nem boldogultak a tatárok. Most már a Dunán tul is csak néhány erősebb vár tarthatta fönn magát, a vidéknek nagy részét sivataggá pusztitották. Csak Oktaj főkhán halálának hire vetett véget a további pusztításoknak. Batu igényt tartván a főhatalomra, Moldván keresztül visszasietett Ázsiába, de a magával hurcolt magyar foglyokat a határszéleken megölette. Midőn B. Ausztriába menekült, Frigyes azonnal előállott avval a követelésével, hogy a hadi költségek s a minapi békéért fizetett összeg kárpótlása fejében 10.000 márka ezüstöt fizessen. Béla kénytelen volt minden megmentett kincsét átadni és a dunántuli megyék közül is átengedni hármat. Mindenétől megfosztva, Spalatóba és Trauba vonult. Kadán, ki hiában igyekezett őt kézrekeríteni, Bosznián és Szerbián keresztül Bolgárországba ment és itt egyesült a hazatérő Batu khánnal.

A tatárok távozása után Béla is visszasietett. Oly nyomoruságban találta az országot, hogy az alsó vidékeken 15 napi járóföldön az ut hosszában és széltében holttetemek, csontok hevertek s ragadozó állatokon, elpusztult városokon, falvakon és kormos épületeken kivül egyebet látni sem lehetett. Volt olyan vidék, hol az éhség miatt az emberhust nyilvánosan árulták, a farkasok pedig annyira elszaporodtak, hogy a csecsemőket anyjaik kebléről is elragadták. IV. B. még sem csüggedett el. Bátor lélekkel fogott az ország rendezéséhez, visszaállításához. Az éhség csillapítása végett külföldről gabnát és igavonó marhákat szállíttatott, az elesett egyházi és világi tisztviselők helyébe ujakat nevezett ki, a szétszórt és kiköltözött kunokat összegyüjtvén, a későbbi Kunságba telepítette s a nádor hatósága alá helyezte; külföldről gyarmatosokat hivott be, az elfoglalt jószágokat kipuhatolt tulajdonosaiknak visszaadatta, azoknak jószágait pedig, kik hosszabb ideig sem jelentkeztek, másoknak adományozta. Az elveszett okleveleket megujíttatta s uj városoka tépíttetett. Pest, Zólyom, Selmec, Korpona, Késmárk és több más királyi város is B.-nak köszönheti gyarapodását. Pesttel szemközt, Budán várat építtetett. A polgári rend politikai önállását B. készítette elő s kővárak építésére buzdítván a főurakat, Magyarország védelmének egészen uj rendszerét teremtette meg.
1246. már elég erősnek érzé magát, hogy Frigyes osztrák hercegtől az általános nyomor idején átengedett három megyét visszafoglalja. A cseh és karintiai fejedelmekkel frigyet kötvén, tekintélyes sereggel támadta meg Frigyest, kit Németujhelynél Frangepán megölt. A három megye tehát visszakerült az országhoz. B. még a csata előtt megkoronáztatta fiát, Istvánt s őt Dalmát- és Horvátország hercegének nevezte ki. Mikor ismét hire járt a mongolok visszatérésének, B. a mai Románia egy részét a János-vitézeknek adta hűbérül megvédelmezés végett, s a macsói bánságot is ez idő tájban alakította. Ezután a cseh Ottokárral elegyedett háboruba, minthogy Frigyes fejedelem halálával a Babenberg-család kihalt és mind B., mind a cseh király igényt tartott Ausztriára és Stiriára. Hosszas háborujok eredménye az lett, hogy megosztoztak a két tartományon. Ottokár Ausztriát, Béla Stiriát kapta osztályrészül s az uj birtok fejedelméül 15 éves fiát, a már megkoronázott Istvánt rendelte.

Ő maga a tengeri városok látogatására ment s ekkor a Velence által elfoglalt Zára és a dalmát városok nagy része ismét kezére került. De a stájer rendek csakhamar elüzték Istvánt, és Ottokárt hitták meg fejedelmökül, miben B. meg is nyugodott, mert a tatárok Nogaj khán vezérlete alatt csakugyan ismét betörtek a havasokon. B. azonban most készültebben fogadta őket, s egy véres harcban mintegy 50 ezeret elejtvén, a többit kiüzte országából. 1262. István, ki nem érte be Erdély és a Kunság kormányzóságával, a stájer birtokokért kárpótlást követelt atyjától, mit meg nem nyerhetvén, ellene fellázadt. Két izben kibékült, majd harmadizben is fegyvert fogott. B. megverte Istvánt és Erdélybe üzte, nejét és gyermekeit elfogatta, őt magát pedig örökösödési jogától is megfosztani szándékozott. Ekkor a fiu bocsánatért könyörgött, s atyja meg is kegyelmezett neki. A folytonos háboruk kimerítették a kincstárt. A közjövedelmek ismét a zsidók kezére kerültek és a zsidók 1251. sok szabadalomban részesültek. A folytonos viszálkodások káros változásokat idéztek elő az alkotmányban és a védelem rendszerében is, mert a második kibékülés alkalmával (1264.) kötött szerződés szerint a nemesség akármelyik király pártjára állhatott. Igy mindkét király igyekezvén párthíveit szaporítani, módfelett kedvezett kivált a főbbrendüeknek, ami viszont a köznemesség elnyomását vonta maga után. Az ebből eredt panaszok megszüntetése végett B. 1267. országgyülést tartatott. Ez az országgyülés ujból biztosította a nemességnek II. András alatt szerzett jogait s megvetette a képviseleti rendszer alapját, midőn azt rendelte, hogy ezentul az országgyülésen a nemesség ne fejenként hanem megyénként választandó képviselői által vegyen részt. Egy külön törvény arra is felhatalmazza az esztergomi érseket, hogy egyházi tilalom alá vesse a királyt, az ifjabb királyt s a szlavoniai herceget (B. második fiát Bélát), ha ezek a törvényt és a szt. István által alapított szabadságot megszegnék. Ezután B. az ifjabb királyt a bolgárok ellen küldte. István 1268. elfoglalta Viddint s Bolgárországnak Trnovóig terjedt részét meghódítván, magát még atyja életében Bolgárország királyának cimezte. 1270 májusban halt meg az ország második alapítója. Két fián kivül B.-nak 7 leánya volt; közülök legnevezetesebb szent Margit.


IV. (KUN) LÁSZLÓ

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: V. István és Erzsébet kun hercegnő fia, szül. 1262., meggyilkolták 1290 jul. 10. Muthmer prépost volt első nevelője. Atyját már 1270 aug. 1. elveszítette s őt csak Finta volt nádor palotaforradalmának leküzdésével, szeptember első napjaiban koronáztathatta meg anyja, Erzsébet, ki nevében a kormányt is átvette; a kormány gondjait azonban egészen Joakhim bánra bizta. A főurak szinte ökölharcot folytattak a hatalom birtokáért; Joakhimot a kormányból kibuktatták s annyira mentek, hogy p. a Kaplyon nemzetségből való András magát a kis királyt is hátba verte buzogányával, az anyakirálynét pedig a főurak egy része számkivetésbe küldte s szabadságát csak 1273 december 3. adta vissza. A pártok rövid időre kibékültek egymással, mi Héderváry Lőrinc volt nádor érdeme. E közben nem sokat törődtek vele, miként neveljék L.-t, ki 1274 tavaszán súlyos betegségbe esett, melyből - a legenda szerint - csak akkor gyógyult meg, midőn fejére tették szt. Margit halottas fátyol-fejkötőjét. Maga a király orvosának, Gellért mesternek tulajdonította gyógyulását.

Mikor azután 1274 aug. 19. megkezdte a papi javaknak a főuraktól való visszaszedését, egykori gyámja Joakhim tárnokmester s Németujváry Henrik tótországi bán András herceg érdekében lázadást támasztottak ellene, sőt el is fogatták. Csák Péter azonban megszabadította a királyt, ki szeptember 30. személyesen jelen volt a Föveny és Bökény-Somlyó közt vívott csatában, melyben Henrik bán elesett. Több hónapi polgárháboru után a király kibékült a lázadókkal, kik közül Németujváry Iván tótországi bán, Miklós nádor s Péter veszprémi püspök lett, Joakhim pedig visszanyerte tárnokmesteri méltóságát. L. ugyan abban sem akadályozhatta meg dalmát alattvalóit, hogy királyi tekintélyének csorbításával I. Károly sziciliai királlyal szövetkezzenek az almissai kalózok és a brebiri grófok ellen. Ottokár mégis súlyt helyezett barátságára s Habsburg Rudolf császár ellenében szövetségét kereste. 1275 elején ideiglenesen egyességre is lépett a két király, az időközben ismét befolyásra jutott Joakhim azonban Habsburg Rudolf szövetségébe hajtotta őt. Jakhimot gyülölve, Majs mester nyiltan pártot ütött az őt kegyelő király ellen s a fejetlenség annyira eláradt, hogy a veszprémi székesegyházat és egyetemet 1276. maga az ország nádora Csák Péter dúlta fel, s az oltár mögött 68 papot és szolgát vágatott le. A királynak be kellett azzal érnie, hogy letegye őt a nádorságról.

Ez időtől különösen a cseh kérdés foglalkoztatta; 1276 őszén mint Habsburg Rudolf szövetségese jelent meg az osztrák határszélen, a császár győzelmei miatt azonban be sem kellett avatkoznia. Az 1276 nov. 21. kötött békébe a két uralkodó őt is befoglalta, valamint 1277 máj. 6. is, midőn a békét megújították. Megújította azonban L. 1277 jul. 5. a Rudolffal való szövetséget is, melynek erősítésére L. öccsét, András herceget Rudolf egyik leányával, Klementinával jegyezték el. Maga L. 1277 nov. 11. Hainburgban személyesen találkozott Rudolffal, ki őt fiává fogadta s vele Ottokár ellen védő- és támadószövetséget kötött. Ugy látszik, L. ekkor lépett házasságra Izabellával. A király, ki nagykorunak nyilvánította magát, most maga vette át az uralkodást s erélyesen harcolt a lázongó oligarkák, különösen a horvátok ellen. A zavarok lecsillapítása után Rudolf, kit 1278 tavaszán Ottokár újra megtámadott, segítségre szólítván őt, oly sietve vitte hadait Ausztria felé, hogy aug. 6. már Pozsonynál táborozott s aug. 26. Dürnkrut és Stillfried között az ő serege döntötte el a csatát Rudolf javára. Nemsokára azonban ismét fejetlenség uralkodott az országban, mire (1278 szept. 22.) III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt teljes hatalommal küldte be közbenjárónak. 1281 nyarán a nádorságból letett Finta lázadását verte le, hogy egy év multa utódának, a nádorságból szintén kibuktatott Németujváry Ivánnak s több oligarkának lázadásával bajlódjék. 1285 tavaszán a tatárokat, kiket a Hód tavánál megvert kunok hoztak nyakára, maga a nemesség verte vissza, mig a király a föllázadt szepesieket szorította engedelmességre, azután pedig magyar és kun sereget küldött, hogy Leskó lengyel fejedelmet visszaültesse trónjára, mi a bogusicei csata (1285 aug. 2.) után meg is történt.

A fóurak megfékezése végett 1286 juniusában országgyülést tartott ugyan, de ellenök erélyesen föl nem léphetvén, a kunok közt keresett könnyelmü szórakozásokat, miközben egyik alattvalója, Németujváry Iván, nyilt háborut viselt Ausztria és Stájerország ellen. A győztes Iván ellen, ki most egyszerre Ausztria hűbérese lett, végre is ő neki magának kellett indulnia s hosszasan küzdenie a lázadó ellen, ki botrányos élete s a miatt, hogy feleségét, Izabelle királynét elzáratta, a pápánál is bevádolta. IV. Honorius, majd IV. Miklós pápa sürgetésére a király szabadon bocsátotta nejét, a pápa által a kunok ellen hirdetett, de voltaképp ellene irányuló keresztesháboruban azonban az oligarkák izgatásai elől ismét a kunok közt kellett menedéket keresnie, Iván pedig András herceget hívta meg a trónra. András be is jött, de Stridón egyik pártosa elfogatta s Albert osztrák herceghez vitte, ki szabadon bocsátotta. L. 1289 máj. 19. általános kegyelmet hirdetett, a lázadást leverte s a fövenyi országgyülésen a rendekkel s Izabellával is kibékült. Pár nap mulva azonban az oligarkák újabb lázadást szítottak, főkép a Németujváryak, kik neki tulajdonították, hogy az osztrákok elvették javaik egy részét s igy az ország területét megcsonkították. 1289 nyarától ő maga is az ország különböző vidékein táborozott a lázadók ellen, mialatt a pápa a főpapok és oligarkák áskálódására újabb keresztes háborut akart hirdetni a kunok, sőt a király ellen, ha továbbra is velök tartana. Azonban Kőrösszeg alatt Árbóc, Törtel és Kemencs kun fővezérek meggyilkolták a királyt, kit Gergely csanádi püspök Csanádon temettetett el. Gyermekei nem maradtak


III. ANDRÁS V. ENDRE

A Pallas Nagy Lexikona szerint: A. Magyarország 23. királya, 1290-1301-ig uralkodott. Apja II. Endrének és Aldobrandini Beatrixnek kalandos életü fia, lstván herceg, anyja a velencei patricius családból származott Morosini Thomasina Katalin. Velencében 1250 táján született; anyja, a művészetek, dalok és ünnepségek kedvelője, nagy gonddal neveltette azután is, hogy férjét 1272-ben elvesztette. IV. László, kinek egyetlen testvére, András herceg szintén meghalt, 1278-ban visszahivta őt számüzetéséből, talán azzal a szándékkal, hogy utódává tegye. Tót- és Horvátország kormányát bizta rá s András herceg az országos nagy zavarok idejében is csöndesen igazgatta a rábizott országot. IV. László halálának hirére feleségével, Fenenával, 1290 nyarán - némelyek szerint Ausztrián át - Székesfehérvárra indult hogy a koronát, mint az Árpádok családjából való egyetlen fiu, fejére tétesse; Németujváry Iván ugyan elfogatta, hívei azonban kiszabadították s 1290 jul. 28-án megkoronázták. Három trónkövetelő lépett föl ellene.

Az ál Andrást György úr által könnyedén kikergettette; Habsburg Albert osztrák herceget, kinek apja, Rudolf, 1290 augusztus 31-én birodalmi hűbérül ajándékozta Magyarországot, 80000 főnyi serege élén 1291 aug. 28-án békére és lemondásra kényszerítette, azután szövetkezett, sőt (első feleségének halálával) rokonságba is lépett vele 1296. feleségül vévén leányát, Ágnest. Az Anjoukkal azonban, kik közül eleinte Martell Károly, ennek;halála után pedig Károly Róbert követelte a koronát, mindvégig küzdenie kellett. András ezekben a viharos években az oligarchák ellenében a köznemességre támaszkodott s az 1290-91. s 1298. országgyülés készségesen támogatta öt az ország állapotainak gyökeres javítására irányuló munkásságában. Az 1299. évi országgyülés azonban ellene fordult 1300 augusztusában pedig a pártütők már az országba hozták jelöltjüket, a gyermek Károly Róbertet. Erélyesen készült ellenállásra, de 1301jan. 14-én hirtelen meghalt. Ő volt, István nádor szavai szerint, «a Szent István első magyar király nemzetségéből és véréböl felnövekedett királyi fának utolsó aranyos ágacskája» és «megsiratta őt az egész nemzet, mint Ráchel sirt gyermekei fölött, midőn már nem valának». Fenenától csak egy Erzsébet nevű leánya született, a másodiktól egy sem s igy - fiúágon - sirba vitte a honalapító Árpád nemzetségét


KÁROLY RÓBERT

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Martell Károly és Klemencia (Rudolf császár leánya) szülőktől. Koronázása előtt neve Róbert K. volt, de a magyarok csak K.-nak hivták. 1300 aug. jött Nápolyból Dalmáciába, hogy innen tegye meg a lépéseket az Árpád-ház trónjának elfoglalására, mire örökösödés (nagyanyja V. István leánya volt) címén, s a magyarok egy töredékének meghivására jogot alkotott magának. III. Endre halálhirére Esztergomba jött, hol Gergely választott érsek megkoronázta. De már 1301. Vencel és pártja ellen a bélakúti (péterváradi) apátságban kellett magát megvonnia. Innen tett kisérletet 1302. Buda vára bevételére, de nem sikerült. Jó fordulatot adott ügyének s Vencel ellen merészebbé tette VIII. Bonifác pápa nyilatkozata, mellyel K.-nak itélte oda Magyarország trónját. 1304 aug. a pozsonyi gyülésen párthivei elhatározták, hogy hadjárattal szerzik vissza Venceltől a szent koronát, de nem értek célt, mert 1305. Vencel jogával együtt Ottó bajor hercegnek adta át a koronát. K. ügye most rosszabbra fordult, de csakhamar változtatott a dolgon Esztergom és Buda elfoglalása és Ottó fogsága, ki örömest hagyta oda a koronát, csakhogy az erdélyi vajdától szabadulhasson. 1307. a rákosi országgyülésen K.-t hivei újra királlyá kiáltják ki. Leghatalmasabb segítsége érkezett K.-nak 1308 okt. Gentilis biboros, pápai követ személyében. Ez Csák Mátét a kékesi páloskolostorban, legalább rövid időre, megnyerte K. számára, kit 1309 jun. 15-én újra megkoronáztak Budán, de végérvényesen ez csak a vajdától kialkudott szent koronával történt 1310 aug. 27. Székesfehérvárt.

Még ezután is nagy feladat várt K.-ra: a kékesi szerződéshez hűtlenné lett Csák Máté s a többi oligarka megtörése. 1312. kora tavasszal egybegyüjtötte hiveit s az Amadé-fiukra tört. Ezeket Csák Máté segítette, de Rozgonynál jun. 15. a király hadai diadalmaskodtak az egyesült seregen. A Kopasz-féle lázadás leverése, az erdélyi hadjárat befejezése után végre K. úrrá let az országban. Zách Felicián tulszigoru bűnhődése kedvét szegte a lázongóknak. Külpolitikájában mindenütt családja hatalmának gyarapítására szentelte erejét. A lengyel nép megnyerése s annak előkészítése, hogy e két ország majd egy fő alatt egyesülhessen, elsőrendü célját képezte. Ezért segítette sógorát, Kázmért a lengyel trónra s továbbra is támogatta őt, s 1339. célját érte: fiát, Lajost, a lengyelek trónörökösének ismerték el. 1333., hogy Szicilia trónját Endrének biztosítsa, e fiát Nápolyba vitte, s ott Johannának eljegyezte. Habár uralkodásának jó részét arra kellett szánnia, hogy nyomról-nyomra foglalja el az országot, jutott ideje arra is, hogy trónját biztossá, országa ügyét a jövőre nézve is jobbá tegye. Jutalmazásokkal új arisztokráciát, a trónnak biztos támaszt, a bandériális rendszerrel hadainak biztos alapokat adott. A törvénykezésben ritkította az istenitéleteket, az igazságszolgáltatást külön törvényszékekre bizta. A városokat, az ipar és kereskedelem székhelyeit pártfogásába vette, külföldről kereskedőket édesgetett hazánkba. A bányák művelését jobb karba helyezte, pénzverésről gondoskodott, ő veretett először aranypézt. (Arany forintjának, két dénárának és széles garasának képét l. az Érmek mellékletén.) Udvara, a királynék udvarával együtt, mint a vallásosság, jó erkölcsök iskolája messze földön hires volt. Fiainak nevelését szakavatott nevelők, tanítók vezették. 1306 közepe táján lépett házasságra először s Máriát, Kázmér beutheni és tescheni herceg leányát vette el. 1318. Beatrix, VII. Henrik római király 14 éves árvája lett második felesége, ennek halála után 1320. Erzsébetet vette nőül, Lokietek Ulászló lengyel király leányát. E harmadik házasságából öt fiu-gyermek született: a korán elhalt Károly és László, továbbá Lajos, Endre és István hercegek. Eltemették Székesfehérvárt a főoltár mellett, s az ország nagy részvéttel kisérte el utolsó útjára.


NAGY LAJOS

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Róbert Károly és Erzsébet harmadik fia. Bölcs és jámbor anyja kitünő nevelőkkel gondosan vezette az ifju herceg szelleme és szive képzését. Politikai szereplését 1335. kezdte a lengyel királyi cím kérdésénél. 1338. Károly morva őrgróf leányát, az alig 4 éves Margitot jegyzé el neki atyja, kinek halála után hatodnapra a temetésre összegyült országnagyok 1342 jul. 21. Székesfehérvárt megkoronázták. Mindenekelőtt öccsének, Endre nápolyi királynak ügyeit kellett rendbe hozni, s e végből L. anyja Nápolyba utazott. Anyja hazatérte után L. Erdélybe indult. Az itt keletkezett zavarokat Gyulafehérvárt a főpapok és főurak tanácsában 1344. egyenlítette ki. Ez időtájt fogadta Sándor havaselyföldi vajda hódolatát és megtérését is. 1344. L. Brünnben találkozik a pogány poroszok és litvánok ellen menő keresztes hadakkal. Azután a csehek és lengyelek közt folyt háboruban 1345. Kázmér lengyel királynak adott segítő hadat. A magyarok fegyvereivel szemben a csehek szivesen ráálltak a fegyverszünetre, mit aztán békekövetett. L. ezalatt Horvátországban volt elfoglalva. A velenceiek kedvteléssel foglalgatták a dalmát városokat és beleavatkoztak azok ügyeibe. 1344. Lendvai Miklós tótországi bánt küldte ellenök, 1345. maga indult el, hogy a Velencével kacérkodó horvátokat megfenyítse. A hódolásra hivó szó megtette hatását legtöbbnél, kik inkább biztak a meghódolásban, mint Velence pártfogásában. L. igy visszavonult. Ez évre esett még a tatárok leverése Lackfi András székely ispán által. Alig indult haza L., Velence a boszu művéhez látott, első sorban Zára hűtlenségét akarta megtorolni. 1345. Zára követei térdenállva kértek L.-tól segítséget. L. hajlott kérésökre. Közbe jött Endre meggyilkoltatása. Zára ügye háttérbe szorult. A segítségére küldött Kotromanits István bosnyák királyt és Lendvai Miklós tótországi bánt állítólag a velenceiek megvesztegették. L. Albert osztrák herceget küldte Velencéhez, hogy tűrhető viszonyt teremtsen. A köztársaság sokat kivánt, keveset igért. L. kénytelen volt 1346 jun. 25. a velenceieket Zára mellett levő erősségükben körülzárni. De az állítólag megvesztegetett magyar vezérek nem védték a tulnyomó számu velenceiek ellen a záraiakat, s igy kudarccal tért vissza.

1345 szept. 19. ölték meg Endrét. L. rémülettel hallotta a halálhirt. Elhatározta, hogy sereggel indul Olaszországba Sziciliát elfoglalni. A pápa nem ajánlotta a boszut, inkább az igazság rendes útját. Nem merte L.-nak megmondani, hogy nem adhatja neki Sziciliát és annak elfoglalását gátolni fogja. Diplomáciai tollharc fejlődött közöttük, meghidegült a benső viszony. 1347 nov. L. útra indult. Az olasz városok örömmel fogadták. 1348 jan. Johanna ijedtében elvitorlázott Nápolyból, férje Tarantói Lajos hasonlóan. Aversában L. leszámolt Durazzó károllyal s jan. 23. megölette őt. A másik két durazzói és tarantói herceget, s a kis Martell Károlyt, a megölt Endrének fiát, Visegrádra vitette. 1348 tavaszán, miután Szicliai nagyjaitól s a városok képviselőitől hűségi esküt vett, helytartóul pedig Wolfhardt Ulrikot nevezte ki, május végén vissza indult; seregét megtizedelte a járvány. L. király távoztával egyidőre Johanna pártjának ege derülni kezdett, de L. ennek láttára Lackfi Istvánt Sziciliába küldte 1349 elején. Ez sikeresen járt. Erre L. 1350 tavaszán újra áthajózott a sziciliai királyságba s ott dicső diadalokat aratott. Vakmerő vitézségének is több példáját adta. Johannát újra elűzte. Aversa bevétele után szeptember 17. haza indult. Rómába ment a fekete halál járványa után következő nagy jubileumra, szept. 30-án a pápai palotába szállott; zeneszóval, feldíszített várossal fogadták, több napig ájtatoskodott itt, feloldozást nyert s négyezer arany frtot tett szt. Péter oltárára. Okt. 25. érkezett haza. Még Sziciliából elmenetele előtt fegyverszünetet kötött 1351-ig. Ez idő alatt békeközvetítésre kérte fel a szentszéket. 1352. követei békét kötöttek a magyar hadak kivonásával s a fogoly hercegek szabadon bocsátásával. L. megbánta tettát s a követeknek szerinte nem volt ily nagy kiterjedésü megbizatásuk. De mégis, midőn ügyét kellőleg biztosítva látta, 1353 januárban szabadon bocsátotta a hercegeket.

A nápolyi hadjárat befejezése után kezdődött a lengyel politika. 1351. a litvánok támadása ellen Kázmér lengyel király segítséget kért és nyert L.-tól. Az egyesültek győztek. 1352. újra a litvánok ellen indul Budáról. Belcz várát nem sikerült bevenni. Ez alkalommal az ostromnál egy sulyokkal ugy fejen ütötték, hogy elalélt s hátán vitte ki Perényi Miklós a sáncárokból. Fegyverszünetet kötött s visszafelé tért. A galiciai folyókon s a beregvármegyei hegyeken át keserves útja volt, s utána hálaadásul Váradra Szt. László sírjához zarándokolt 3 napra. A következő évben házasságra lépett Erzsébettel, a bosnyák király leányával, s ezután megint Dalmátország ügyei foglalták el. Háborut indított a szerbek ellen. 1353-54. szerencsésen folyt e háboru. A szerb cár békét kért. A katolikus vallás felvételét igérte, de kétszinüsége kitünt s 1355. ő kezdett háborut. 1356. már látszott, hogy a sor Szerbia után Velencére kerül. L. hatalmas szövetséget létesített Velence ellen s 1357. oly szerencsésen harcolt, hogy egész Trevisóig nyomult s kényszerítette Velencét az 1358. velencei békekötésben, hogy egész Dalmátországról lemondjon. Ezután, mintha érezte volna L., hogy Magyarországot dél felől fogja érni a legkegyetlenebb csapás, hazánk alsó vonalait igyekezett megerősíteni. E végre Bolgárországnak Viddin körül eső részeit elfoglalta s eleinte bánok által kormányoztatta, utóbb a fogságba vitt, de most szabadon bocsátott Sztraczimir cárnak, mint hűbéresének visszaadta. Ez alkalommal harcolt L. serege első ízben a törökökkel s a nyert diadal emlékére építteté L. a mária-celli egyházat. Vlajk oláhországi vajda ellen indított háboru nem volt ily szerencsés, de annyi haszon volt ebből is, hogy Szörény várát (Turnu Severin) a magyarok visszaszerezték s megerősítették, s maga Vlajk is a királynak hűbérese lőn. 1370. Kázmér lengyel király halála után L. a lengyel királyságot is megkapta s igy elérte, hogy birodalma 3 tengerig ért. Ennek következménye lőn az is, hogy Galicia és Lodoméria legalább egy időre megint Magyarország kiegészítő részei lettek. A hatalom tetőpontján még egy diadalmas hadjáratot vívott Velencével s azt majdnem porig alázta, a torinói békében (1381) pedig egyebek közt évi adófizetésre kötelezte. Idejének többi részét az egyházak, iskolák (a pécsi egyetem), jótékony intézetek fölvirágoztatására, az örökösödés ügyeinek elrendezésére s ájtatos gyakorlatokra szentelte. Székesfehérvárt temették el. Kétségtelen, hogy a magyarok legnagyobb fejedelmüket vesztették el benne. Vitézsége, igazságossága, vallássosága még tán nagyobb nevet szereztek neki, mint szerencsés fegyverei.


MÁRIA

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Szülei Nagy Lajos magyar király és Erzsébet voltak. Nevelését édes anyja visegrádi udvarában nyerte; istenfélelmét, tudományát az édes anyjával karöltve nevelői: Deméndi László és a küküllei esperes, János csepegtették belé. 1379. atyja Nagyszombatban eljegyezte Zsigmondnak, IV. Károly császár második fiának; ugyanekkor ismerték el a lengyel urak a leányág örökösödését, Kis Károly pedig megigérte, hogy a trón birtoklásában nem fogja háborgatni Nagy Lajos leányát. Tizenkét éves korában 1382. szabad választással, mint fiut emelték trónra. Székesfehérvárt megkoronázták, s melléje anyját, Erzsébetet rendelték. A gyermekleány helyett anyja kormányzott, ez meg Garay nádor szavát követte. Egyrészt Erzsébet makacssága, másrészt egyes főurak rakoncátlankodása Garayt, s vele együtt az ország kormányát leterelték arról az útról, melyen Nagy Lajos haladt. Horvátország és Bosznia mutatták ki legelőbb a bizalmatlanságot a női uralom iránt. Utána Lengyelország sáncolta körül szigoru feltételekkel az Anjou-leányok trónöröklését illetőleg. Amott erős terjesztői voltak az elégedetlenségnek Palisnay s a két Horváthy-testvér; Erzsébet hasztalan eskette újabb hűségre a dalmát városokat; a nép hódolata is szalmaláng volt, mely a királynék korútjával együtt véget ért.

Lengyelországgal szemben Erzsébet anyakirályné indulatos eljárása legkevésbbé sem volt célra vezető. Mária jegyese, Zsigmond a lengyelek előtt mint német gyülöletes volt; részben ennek, részben a Magyarországtól való teljes különválás vágyának tulajdonítható, hogy M. 1384. testvére Hedvig javára kénytelen volt lemondani Lengyelországról. Ezután M.-nak anyja új férj után nézett leánya számára és 1385 máj. M. megbizás útján házasságra lépett VI. Károly francia király öccsével, Lajos orleansi herceggel. De a politikai viszonyok fordulata elsöpörte e még csupán érvényes, de végre nem hajtott házasságot és Zsigmond kierőszakolta, hogy M. 1385 nov. 1. az ő házastársa lőn. Egybekelésük után rövid időre hivatlan vendégük érkezett. Az igéretét megszegő Kis Károly lepte meg őket Buda várában Zsigmond éppen ezt akarta megelőzni, mikor rokonaihoz ment segítséget kérni. De mig ő oda járt, M. az erőszaknak engedve, odaadta koronáját II. v. Kis Károlynak. Az 1386 febr. 7. merénylet M.-nak, kinek különben II. Károly meggyilkolásában közvetetlen része nem volt, a koronát visszaszerzé. Nemsokára a délvidék lecsöndesítésére újabb körútra ment anyjával. A horvátok azonban Garánál (ma Gorján, Verőce vmegye) a vár közelében megtámadták a királynék kiséretét, s a kiséret vitéz, de sikertelen ellenállása után M. anyjával együtt a Horváthyak fogságába került. Előbb Gomnec, utóbb Novigrád várába vitték s itt szemeláttára végezték ki anyját; neki magának is attól kellett rettegnie, hogy férjének szabadító kisérletei alatt kioltják életét. Végre is Horváthy Pál jun. 4. (1387) megesketve, hogy bosszut nem áll, szabadon bocsátotta.


I. KÁROLY

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Atyja halála után Nagy Lajos királyunk a pápa kérésére udvarába fogadta az árva herceget, s itt atyai szeretettel fölnevelte, később Dalmát- és Horvátország hercegévé nevezte ki; 1371-76-ig tótországi bán volt. Johanna, nápolyi királynő, örökösévé szemelte ki, de Szicilia trónjához mégis csak az ő ellenszegülésével juthatott. Johanna ugyanis az egyházszakadásba beleártotta magát, s ezért a pápa büntetésből elvette országát és K.-nak adta oda. K. kezdetben - éppen a velenceiek ellen folytatott hadjárat idején - egykedvüen fogadta VI. Orbán meghivását. De később, a pápa sürgetésére, I. Lajos király segítségével hajlandó volt eleget tenni a pápa kérésének. Nagy Lajos megeskette, hogy leányait Magyarország birtokában háborgatni nem fogja, másrészt a sziciliai királyságra vonatkozó jogait reáruházta és hadsereget adott mellé. 1380. indult el Trevisóból s ugyanezen év novemberében Rómába érkezett, hol VI. Orbán pápa azzal fogadta, hogy az egyház zászlótartójának, Róma szenátorának nevezte ki. 1381. pünkösd ünnepén pedig királlyá kente és III. K. néven megkoronázta. Jul 16. bevonult Nápolyba, Johannát kétszinüsködése miatt elfogatta s 1382. megfojtotta. Alig jutott könnyü szerrel Nápoly birtokába, hatalmát azok ellen fordította, kiknek legtöbb hálával tartozott; először a pápa ellen fordult, ki 1385. ezért kiközösítéssel büntette. Ugyanezen év nyarán felesége kérését megvetve, bár habozva, elfogadta Horváthy Pál és társainak meghivását a magyar trónra, s hazánkba indult. A nőuralom esküdt ellenségei lelkesedéssel fogadták; a királynők kénytelenségből elébe mentek, palotájukba vezették, azon reményben, hogy békés úton mindent elvégezhetnek.

De K. jóltevője leányával nem alkudozni jött. Pártja dec. második felében királlyá kiáltotta ki, s az uralkodónőket lemondásra szólította fel. Erzsébet és Mária nem mertek ellenszegülni s igy 1385 dec. 31. K.-t Székesfehérvárt, a királynők jelenlétében megkoronázták. De Erzsébet, az idősb királyné, összeesküvést szőtt ellene. 1387 febr. 7. magához hivatta és Zsigmond egy levelét olvastatta vele. A levél olvasása közben Forgách Balázs csákányával hatalmas ütést mért rá; hasztalan védelmezte életét, végre félholtan vánszorgott hálószobájába. Az összeesküvők kivonszolták, s a vár egyik tornyába záratták, honnan a következő nap, febr. 8. Visegrádra vitték. Még talán fölgyógyult volta sebéből, de febr. 24. megfojtották. Egyházi szertartással csak 1390 febr. 3. temették el, mert IX. Bonifác csak ekkor adott rá engedélyt. A Visegrád mellett levő Szt. András apátság templomában talált nyugvóhelyet. Felesége Margit volt, Durazzói Károly leánya, kivel 1370. kelt egybe. Leánya II. Johanna néven Nápoly királynője lett, fia László pedig Zsigmond királynak okozott később kellemetlenséget.


HABSBURG ALBERT

A Pallas Nagy Lexikona szerint: IV. Albrecht hercegnek fia, szül. 1397. Apja halála után 1404-ben reá maradt Ausztria, melyet gyámjai kormányoztak helyette. 14 éves korában gyámja eljegyezte számára Erzsébetet, Zsigmond magyar király leányát, kivel 1422-ben kelt egybe. Egy év mulva átadta neki Zsigmond Morvaországot. Szerencsésen hadakozott 1431-ben a hussziták ellen; Waidhofen mellett 4000-et közülök levágatott s 700-at elfogott. Általában az eretnekeket és zsidókat tőle telhetőleg üldözte és irtotta. Ő vezérelte Zsigmond seregét 1435-ben a törökök ellen, s pedig oly szerencsével, hogy Magyarországot tőlük megtisztította. Zsigmond, halála előtt Albertet ajánlotta a magyaroknak királyul; ennélfogva az országrendek 1437 dec. 18. Zsigmond leányát, Erzsébetet s ez által Albertet tették királyukká, ki 1438 jan. 1. koronáztatott meg, oly feltétellel, hogy a német császári koronát megválasztatása esetében nem fogadja el. E feltételtől a magyarok később, midőn Albertet német császárrá megválasztották, Frigyes ausztriai herceg kérésére elállottak s igy A. 1438 máj. 31-én Aachenben csakugyan mint német császár is megkoronáztatott. A cseheknek is őt ajánlotta Zsigmond királyul, azonban mielőtt Prágában 1438 jun. 20. megkoronázták volna, háborut kellett viselnie egy trónkövetelővel, Kázmér lengyel herceggel Brankovics György szerb fejedelem kérésére hadat izent Murad tőrök szultánnak, de mire seregével Szerbiába ért, Murad már onnan elindult s Görögország ellen fordult. A forró nyár folytán a sereg nagy része vérhasba esett; maga A. is e betegségnek esett áldozatul, mint Bonfin irja, tulságos dinnyeevés folytán. Bécs felé tartva, útközben Neszmélyen, Komárommegyében 1439 okt. 27-én meghalt s Fehérvárott temették el. Két leánya maradt, Anna, Vilmos szász herceg neje és Erzsébet, Kázmér lengyel herceg neje. Halála után még egy fia született 1440 febr. 22-én, ki később mint V. László lépett a magyar trónra.


V. LÁSZLÓ

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyar és cseh király, a Habsburg-házból származó Albert királynak és Zsigmond király leányának, Erzsébetnek fia, szül. Komáromban 1440 február 22. (tehát már atyja halála után, miért Posthumus v. Utószülött L.-nak is nevezik), megh. Prágában 1457 november 23. A rendek Albert király halála után, tartva az asszony- és gyermekkormány veszélyeitől, Ulászló lengyel királyt hivták meg a magyar trónra. De Erzsébet, az özvegy királyné, a komornája Kottanner Ilona által Visegrádról ellopott szt. koronával fiát 1440 május 15-én Székesfehérvárt megkoronáztatta. Innen Győrbe ment és a kis L.-t - a nagy szükségtől kényszerítve - nagybátyja, III. Frigyes német-római császár gyámsága alá bocsátotta. Magyarországon most egy ideig I. Ulászló király személyében a szabad királyválasztás elve győzött a kiskoru L. által képviselt örökösödési jog felett. De midőn Ulászló a várnai csatában (1444 nov. 10.) elesett, a rendek hosszas viták után megválasztották L.-t királynak. 1445-ben küldöttség is ment Bécsbe Frigyes császárhoz, hogy tőle a királynak és a szt. koronának kiadását követelje, Frigyes azonban csak 1452. bocsátotta el L.-t, ki ekkor egészen anyai nagybátyja, Cillei Ulrik káros befolyása alá került, ki őt testileg-lelkileg megrontotta és a Hunyadiaktól is elidegenítette. 1453 okt. 28. Prágában cseh királlyá koronáztatott. Bár megigérte, hogy lehetőleg Magyarországon fog tartózkodni, idejének legnagyobb részét Bécsben és Prágában töltötte el. A fenyegető török veszéllyel szemben tétlenül állott, sőt ő és Cillei még útját is szegték nem egyszer a nagy Hunyadi János védelmi intézkedéseinek. Nándorfehérvár ostromának hirére a király gyáván Bécsbe szökött. Hunyadi János halála után L. a futtaki országgyülésen (1456 okt.) Cilleit tette az ország kormányzójává, aki életével lakolt azon kisérletéért, ogy Hunyadi Lászlót - a hatalmára féltékeny, gyanakvó király beleegyezésével - Nándorfehérvárnak épp a futtaki gyülésen kikötött átadásánál megölesse. Midőn a megrettent és boszut forraló L. esküjének megszegésével Hunyadi Lászlót lefejeztette (1457 márc. 16.) az ország - melyben igen nagy pártja volt az ártatlanul kivégzett családjának - háborogni kezdett. Erre a király, tettének védelmére kiadván egy oklevelet, melyben számos képtelen váddal illeti a Hunyadiakat, előbb Bécsbe, majd Prágába menekült és foglyul magával vitte Hunyadi Mátyást is (1457 szept.). Prágában, midőn épp jegyesének - VII. Károly francia király leányának - fogadására való készületekkel volt elfoglalva, váratlanul meghalt. Állítólag politikai gyilkosságnak esett áldozatul: Podiebrád György cseh kormányzó és Rokyczana huszita főpap mérgezték volna meg.


I. ULÁSZLÓ

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Jagelló Ulászló lengyel királynak és Nagy Lajos király leányának Hedvignek fia. Atyja trónját már 10 éves korában örökölte. Albert magyar király halála után a rendek egy része, élükön Garay Lászlóval és az esztergomi érsekkel, Széczy Dénessel, azt akarta, hogy az 1439-iki szerződés értelmében Albert neje Erzsébet s születendő gyermeke emeltessék a királyi székbe, mig a másik rész ugy akarta a kérdést megoldani, hogy U. lengyel király kináltassék meg a királyné kezével és a koronával. E párt élén Hunyadi és Rozgonyi Simon egri püspök állott. Erre hosszas alkudozások következtek, melyek azonban nem vezettek célhoz. Erzsébet a visegrádi várból ellopatta a koronát s a posthumus Lászlót megkoronáztatta. Az ellenpárt hivására U. bejött az országba, 1440 jun. végén Budán országgyülést tartatott, melyen a csecsemő László megkoronázását érvénytelennek nyilváníttatta, egy a Szt. István koporsójáról levett koronával megkoronáztatta magát s Erzsébet ellen egkezdte a háborut. Erzsébet fiával rokonához III. Frigyes ausztriai császárhoz menekült. A polgárháboru másfél évig folyt, nagyobbára a Hunyadi-párt győzelmével. A háborunak Erzsébet halála vetett véget s miután U. László gyámjával Frigyessel békét kötött, minden figyelmét a törökökre fordította, kik már a polgárháboru ideje alatt többször betörtek az országba.

A nagy Hunyadi már a polgárháboru ideje alatt többször meggyőzte őket, igy Szt.-Imrénél, a Vaskapunál s a béke után egymásután vívta ki legfényesebb diadalait, betört Szerb- és Bolgárországba s ott több erősséget elfoglalt. Mivel a szultánnak ezalatt Ázsiában is baja támadt, U. remélte, hogy némi segéllyel véget vethet a török európai uralmának. Ezért új hadjáratot hirdetett s a sereg már gyülekezett is Szegeden, midőn megjelentek a szultán békekövetei s béke fejében Szerbia, Moldva és Oláhország visszaadását igérték. U. Hunyadi tanácsára meg is kötötte 10 évre a békét az említett tartományok visszaadásának feltétele alatt. Rövid időre a béke egkötése után érkezett meg a velencei hajóhad parancsnokának jelentése, hogy ő a Helleszpontuson foglalt állást, hogy az Ásziában hadakozó szultán visszatérését megakadályozza, másrészről a pápa és több keresztény fejedelem buzdította U.-t a háboru folytatására s támogatásukat igérték az újabb hadjáratban. U. sokáig ingadozott, mig végre Caesarini Julián pápai követ s bibornok befolyása folytán, számítva az igért segítségre, megkezdte a háborut. 1444 szept. Hunyadi és Julián bibornokkal 20,000 emberrel megindult. Egészen a Fekete-tengerig haladtak s itt néhány várat be is vettek. Várnánál megállapodtak s itt azt a hirt vették, hogy az olasz hajóhad, melyre Hunyadi egész hadi tervét építette, Murad szultán által megvesztegettetvén, a Helleszpontuson átszállította a török sereget. E veszélyes helyzetben is feltalálta magát Hunyadi s ugy rendezte el a várnai csata helyét és tervét s oly erővel verte vissza az ellenség támadásait, hogy a szultán már futásnak eredt s csak vezérei erőszakolására folytatta a csatát. A győzelem biztos tudatában U. is belevegyült a csatába, de kisérőinek vigyázatlansága folytán csakhamar elesett. Halála nagy rémületet és zavart idézett elő s a magyar sereg Hunyadi minden igyekezete dacára abbahagyta a küzdelmet s futásnak indult.


HUNYADI MÁTYÁS

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyar király, Csehország királya, Ausztria hercege, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet második fia. Szül. Kolozsvárott. A gyermek kiváló nevelésben részesült, melyre leginkább Hunyadi János ifjukori barátja, Zrednai Vitéz János, akkori váradi püspök volt nagy befolyással. 1444. Sanocki Gergely, vieliczkai plébános, I. Ulászló volt gyóntatója, vezette M. oktatását. A rendkivül tehetséges ifju elsajátította a német, latin és szláv nyelveket és atyjának a külfölddel való érintkezéseiben korán volt segítségére. Hunyadi János 1451 aug. Brankovics szerb fejedelemmel szerződést kötött, melynél fogva a fejedelem unokája, Cillei Erzsébet eljegyeztetik M.-sal, aki 1453 jan. László bátyjával együtt felvette a besztercei örökös gróf címét. 1454 nyarán pedig Nándorfehérvárt apjától lovaggá üttetett, 1455 aug. megköttetett M. és Cillei Erzsébet között a már 1453. tervezett házasság, bár a tényleges egybekelést még elhalasztották. M. Budán maradt az udvarnál, ahol V. László király kamarássá tette; Cillei Erzsébet pedig Hunyad várába költözött, s ott 1455 végén váratlanul meghalt. Hunyadi János halála után M. anyjával Temesvárra ment, ahonnét nemsokára 1457 márc., aggódó anyja ellenére Budára csalták. Márc. 14. az udvari párt fondorlatai miatt László bátyjával együtt M. is börtönbe került, fej- és jószágvesztésre itéltetett. E büntetést azonban rajta nem hajtották végre, csupán bátyján. Midőn V. László király máj. végén forradalomtól tartva Bécsbe menekült, M.-t magával vitte 1457 nov. 23. pedig maga után Prágába hozatta. A király azonban váratlanul meghalt s igy M. Podjebrad György csehországi kormányzó kezei közé került, aki a Hunyadi-ház barátja lévén, igen szivesen bánt vele. Magyarországon ezalatt egy nagy párt roppant buzgalommal M.-t hirdette trónjelöltnek. Hunyadi Erzsébet és Szilágyi Mihály, M. nagybátyja, Vitéz János és a szentszék minden erejükkel azon voltak, hogy e tervet megvalósítsák. Podjebradnak is érdekében állott, hogy Magyarországnak nemzeti királya legyen, még pedig M. személyében, azért kijelentette, hogy őt támogatja a trón elérésében, vele szövetkezik, sőt Katalin leányát eljegyzi vele. Azonban M.-t egyelőre nem bocsátotta el udvarából. Miután Podjebrad sógorát, Ujlaki Miklós erdélyi vajdát, a Hunyadi-ház egyik legnagyobb ellenségét rábirta jelöltségének visszavonására, még csupán Garai László nádor állott útban. De ez is hajlandónak mutatkozott a kibékülésre. 1458 jan. Szegeden közte és Hunyadi Erzsébet meg Szilágyi Mihály közt esküvel megpecsételt szerződés jött létre. Garai megigérte, hogy M.-t segíti a királyválasztásnál, de trónját csak akkor foglalhatja el, ha Garai leányát, Annát nőül veszi. 1458 jan. kezdődött a rákosi királyválasztó országgyülés. Szilágyi Mihály 15000 fegyveressel érkezett. A budai várban tanácskozó főrendek közül mindazokat, kik tartottak a trónra kerülő M. boszujától, igéretekkel, okiratokkal és esküvel megnyugtatta. A befagyott Duna jegén tolongó 40000 főnyi köznemesség ugyis örömmel fogadta M. jelöltségét, melyben az idegen uralom letünését és szebb jövő biztosítékát látta. 1458 jan. 24. egyhangulag M.-t választották meg királynak s öt évre Szilágyi Mihályt rendelték melléje kormányzóul. A rendek küldöttséget menesztettek Podjebradhoz, hogy M.-t bocsássa szabadon, III. Frigyes császárhoz pedig azért, hogy adja ki a birtokában levő magyar koronát. Podjebrad 1458 febr. 5. a határon 50000 arany váltságdíj fejében átadta M.-t a reá várakozó fényes magyar kiséretnek. Nagy zavarokat okozott a Podjebrad leányával kötött eljegyzés, mellyel M. anyja, nagybátyja és a magyar főurak ellenkeztek, akik a Garaival kötött szerződést akarták végrehajtani. M. azonban nem volt hajlandó Podjebradnak adott szavát megszegni és bátyja egyik gyilkosának leányát elvenni. Rá is birta anyját és nagybátyját, hogy a Garai-családot lecsendesítvén, 1458 febr. 9. Strasznicon a Podjebraddal való szövetség okiratát megerősítsék. Febr. 14. érkezett a király Budára, ahol nagy pompával fogadták.

Az országot ez időben vagy veszély fenyegette. Keletről a török, nyugatról III. Frigyes császár, délről Velence, északról Lengyelország ellenséges szemmel tekintettek Magyarországra. Magában az ország északi részében a cseh rablók garázdálkodtak. Sem elég pénz, sem hadsereg nem állott M. rendelkezésére, akinek saját nagybátyja, a kormányzó, is terhére volt. Ettől csakhamar megszabadult, amidőn rábirta, hogy az Alföldre menjen a török ellen (1458 márc.). Helyette tanácsosul Zrednai Vitéz Jánost vette maga mellé, aki, bár tulajdonképen hivatalos állást nem foglalt el, legnagyobb befolyással volt az ügyek vezetésére. A cseh rablókkal is ez időtájt vette fel a küzdelmet, mely évek során változó szerencsével folyva, M. győzelmével végződött 1465. Magával a cseh kormányzóval, Podjebrad Györggyel, kinek királlyá való koronáztatására a győri és váci püspököket küldte, nagyon bensőséges viszonyban állott, sőt vele együttesen szándékozott a török ellen támadó hadjáratot vinni. 1458 jun. a még mindig makacskodó Garai Lászlót megfosztotta hivatalától és Gúthi-Ország Mihály főudvarmestert tette nádorrá. A sértett Garai szövetkezett Ujlaki Miklós erdélyi vajdával és Szilágyi Mihállyal, aki észrevette, hogy M. őt az udvartól távol akarja tartani. M. azonban hirét vette az összeesküvésnek és aug. kibékült nagybátyjával, aki lemondván a kormányzói tisztről, egynéhány királyi uradalmat és a besztercei örökös grófságot nyerte. 1458 aug. 24. a törökök Galambóc várát hatalmukba ejtették. A király szeptember havában a törökök ellen indult és Szerbiába küldte csapatait, melyek a törökökön győzelmet arattak. Hogy nagy haditerveit végrehajthassa, az egész országra adót vetett ki a rendek megérkezése nélkül. E törvényszegésre Garai és Ujlaki megint szövetkeztek Szilágyival és külső segély után kezdtek látni. Erre M. 1458 okt. 8. Nándorfehérvárt elfogatta Szilágyit és lefejezéssel fenyegette. Azonban a szentszék közbenjárására megkegyelmezett neki és Világos várába záratta. 1458 dec. M. Szegedre országgyülést hirdetett, melyen keresztülvitte a honvédelem reformját. Ez időben Bnosznia vitéz királya, Osztója Tamás, M.-nak szövetségét ajánlott fel, elismervén a magyar korona fenhatóságát Boszniára és Szerbiára. A pártos főurak ellenben Szilágyi elfogatása után nyiltan felajánlották a koronát III. Frigyes császárnak. M. e rossz hirek hallatára 1459 jan. végén Budára hivta össze a főrendeket, kik neki hűséget esküdtek, mire viszont ő is biztosította jogaikat ber. 10. Azonban a főrendi ellenzék: Garai, Ujlaki, Bánfi, a Kanizsai testvérek Frigyest Magyarország királyának nyilvánították és Bécsújhelyt 1459 márc. 4. a birtokában levő szent koronával megkoronáztatták. M. ápr. havában Nagy Simon macsói bánt a határszélre küldte, aki először vereséget szenvedett, később azonban győzelmet aratott Frigyesen. Erre az időközben elhunyt Garainak özvegye, Ujlaki, Kanizsai és még többen meghódoltak a nagylelkü és engesztelékeny királynak. II. Pius pápa pedig, aki nem akarta, hogy M elvonassék a törökök ellen tervezett nagy támadóháborutól, Carvajal bibornok útján igyekezett őt Frigyessel kibékíteni, ami egyelőre nem járt sikerrel. M.-nak Podjebradhoz való jó viszonya sem maradt zavartalan, mert e kétszinü ember mind M.-sal, mind frigyessel barátságban maradni, őket azonban egymás ellen uszítani törekedett. Szilágyi Mihály is, miután börtönéből kiszabadult, Mátyás ellen fegyverkezett, de Carvajal és Széchy bíbornok hamarosan kibékítették őt, miután M. is Szerbia fejedelemségét igérte neki. 1460. a felvidéki garázda csehek is nyugtalankodni kezdtek. M. személyesen indult ellenük s több rablóvárukat megostromolta.

Ez év utolsó napjaiban Podjebraddal egyezségre lépett, mely szerint 1461 máj. átveszi jegyesét, Katalin hercegnőt, megesküszik vele, bár az egybekelés csak két év mulva fog bekövetkezni. Miután M. ekkép a cseh királlyal szemben biztosítva volt, elhatározta, hogy III. Frigyes ellen háborut indít. Szövetkezett is az ausztriai forrongó elemek vezérével, Frigyes öccsével, Albrecht főherceggel, akinek segítségére Gúthi-Ország nádor vezérlete alatt sereget küldött. 1461 szept. havában azonban Podjebrad ravasz fondorlataira Albrecht békét kötött, mely önhatalmulag M.-ra is kiterjesztetett. M. arról is értesült, hogy az Ujlakiak, Bánfiak, Marótiak stb. Podjebrad fiának, Viktorin hercegnek, felajánlották a magyar koronát. Azért idején valónak látta, hogy Frigyessel kibéküljön. Vitéz kancellár s a pápai legátus közvetítésével 1462 ápr. kibékült. Frigyes visszaadja a szent koronát 60000 arany fejében, M.-t fiának fogadja és minden hadi vállalatában pártolja. Ha M. örökös nélkül halna meg, a magyar trón a császárra száll, aki élethossziglan viselheti a magyar király cimét és Sopron kivételével megtarthatja magyarországi birtokait. Máj. 20. a budai országgyülés is beleegyezését adta a Frigyessel kötendő béke terhes feltételeihez. M. ez időben lépett egyezségre Giskrával is, és rendet csinált Vlád és Radul, egmással versengő oláhországi vajdák között. 1463 máj. 1. egybekelt feleségével, aki azonban már 1464 jan. meghalt szerencsétlen szülés következtében. Csak most nyert M. arra időt, hogy a töröktől fenyegetett délvidék védelmére induljon, ahol Ali bég seregét megverte, Szerbiát feldúlta és 15000 keresztény foglyot szabadított ki. 1463 okt. behatolt Boszniába is; Jajcáig jutott, mely hatalmas erősség hosszas ostrom után meghódolt neki. 1464 jan. a csehek garázdálkodása miatt vissza kellett térnie Magyarországba, ahol márc. 29. a Frigyestől végtére kiadott szent koronával Székesfehérvárt nagy pompával megkoronázták. 1465 okt. M. meghódította Boszniának eddig török kézben levő részeit is, de a török ellen tervezett nagy támadó hadjáratát pénzhiány és csekély külföldi segély miatt meg nem valósíthatta.

Ez időben a szentszék és Podjebard közt súlyos összeütközések támadtak, mert a cseh király a katolikusokkal szemben a koronázáskor vállalt kötelességeinek nem tett eleget, sőt még inkább pártolta a huszítákat. II. Pál pápa 1465 nyarán maga elé idézte s elhatározta, hogy makacskodás esetén trónvesztettnek fogja nyilvánítani. 1465 okt. pedig többek között M.-hoz is fordult, hogy segítsen neki a cseh király ellen hozott ítélet végrehajtásában, amire M. hajlandónak mutatkozott. 1467 márc. M. pénzügyi reformjai általános és mély elégületlenséget szültek, melyet ellenségei ki akartak zsákmányolni. Podjebrad is, akit a pápa már 1466 végén egyházi kiközösítéssel sujtott, kivülről szintén izgatott M. ellen. A közhangulat 1467 aug. az erdélyi lázadásban talált kifejezést, melynek élén a Szentgyörgyi és Szapolyai grófok, Elderbach Bertalan és mások állottak. M. azonban zamar elfojtotta a lázadást és a megbánó vezéreknek megkegyelmezett. De büntetésül leszállította az erdélyi nemesség vérdíját. Ugyanekkor indult István moldvai vadja ellen, de megveretett és az év végén kénytelen volt Brassóba visszavonulni.

Ekkor fontos változás állott be. A szentszék rá nem birhatván Kázmér lengyel királyt, hogy a cseh koronát elfogadja, azt M.-nak ajánlotta fel. A csehektől megtámadott Frigyes császár M.-nak, ha ez őt segíti, hajlandó volt nagy engedményeket tenni és római királlyá való választását keresztül vinni. A cseh katolikus rendek is felajánlották M.-naka királyi címet, aki erre 1468 ápr. nagy sereggel Csehországba indult. Jul. 4. győztesen bevonult Omützbe. 1469 jan. azonban arról értesült, hogy a Rómában időző Frigyes császár ellene fondorkodik. Ennek hallatára Podjebraddal szemben, aki azt igérte, hogy a császári trónra segíti, igen békülékenynek mutatkozott. Most a megrémült cseh, morva és sziléziai kat. rendek Sternberg Zdenkó indítványára M.-t Olmützben cseh királynak választották 1469 máj. 3. és nemsokára Brünnben meg is koronázták. Jun. elején Boroszlóban M.-nak találkozása volt Frigyes brandenburgi választó-fejedelemmel, akit tekintélyes évi díjjal le tudott kötelezni. II. Frigyes szász választó-fejedelem özvegye pedig, Margit főhercegnő, cseh hűbéreinek megerősítését kérte M.-tól, akihez a bajor hercegek is közeledtek. 1470 febr. Bécsben alkudozásokat folytatott a császárral, kinek öt éves leányát el akarta jegyezni. Megállapodtak abban, hogy jun. együtt jelennek meg a német birodalmi gyülésen; de miután márc. M. egy ellene tervezett merénylet hirét vette, minden tárgyalást megszakítván, Pozsonyba ment. A császár félve M. boszujától, szövetkezett a lengyel királlyal, a burgundi herceggel és több német fejedelemmel. A harc változó szerencsével folyt, amidőn Podjebrad 1471 márc. meghalt. M. erre Csehországba sietett és mindent elkövetett, hogy a kuttenbnergi királyválasztó országgyülésen megválasszák; de a rendek többsége Kázmér lengyel király tizenöt éves fiát, Ulászlót választotta meg. M. mindazonáltal fentartotta igényeit, melyeket II. Pál pápa is megerősített.

Mig a csehországi viszonyok ekkép fejlődtek, azalatt Magyarországon Zrednai Vitéz János esztergomi érsek és Csezmicei János (Janus Pannonius) pécsi püspök, eddig a király legbefolyásosabb tanácsadói, összeesküvést terveztek M. ellen. Ők ugyanis belátták, hogy M.-nak, nem harcolhatván egyszerre Lengyelországgal, Csehországgal és a császárral, le kell tennie a német-római császárság elnyerésére irányuló, már régibb keletü nagyravágyó terveiről. M., ki a császárságot nmcsak hiuságból, hanem a nyugati kereszténységnek a török ellen való könnyebb egyesítése céljából kivánta, nem akart engedni. Az igy támadt feszültséget még fokozta Beckensloer János egri püspök, aki őket kiszorítván, lassankint mindenható lett a királynál. Az esztergomi érsekhez - aki a kancellári állásból való elmozdítása miatt különösen megsértődött - és pécsi püspökhöz csatlakozott még Szapolyai Imre, Rozgonyi Rajnald s többen a nemességből, akiket a király erélye, szigora és nagy célok elérésére olykor az alkotmányt is sértő politikája felháborított. Kázmér lengyel király másodszülött fiának, a tizenhárom éves Kázmér hercegnek, ajánlották fel a koronát. M. ennek neszét vevén, a morvaországi Iglauból hirtelen útnak indult és 1477 jul. Budára érvén, ellenségeit lekötelezte és a rendek sérelmeinek orvoslását igérte. Midőn szept. a lengyel udvar hadatizent, kiáltványára maga az országgyülés adott elutasító választ. Nov. 8. Kázmér 12000 főnyi sereggel Hatvanban ütött tábort. Majd Nyitra várában vonult meg, de M. közeledtére örökre elhagyta az országot. Az összeesküvés elfojtása után a kegyvesztes Vitéz János helyébe Beckensloer lett esztergomi érsek, aki Veronai Gábor erdélyi püspök és udvari kancellárral együtt ösztökélte M.-t újabb csehországi hadi vállalatra. Azonban mielőtt háborura került volna sor, 1473 febr. IV. Sixtus pápa közbenjárására Neisse sziléziai városban összejövetel volt, melyben M. követei előterjesztették urok ajánlatát, mely szerint nőül veszi a lengyel király leányát, fiának fogadja Ulászlót és biztosítja részére a cseh örökösödést. De sem itt, sem aug. 15. Troppauban nem jött létre egyezkedés. 1474 elején Ófaluban ugyan béke jött létre Lengyelország és Magyarország közt, melyet azonban nem tartottak meg. Kázmér és Ulászló ugyanis Frigyes császárral szövetkezve, 1474 okt. 60000 főnyi lengyel s 20000-nyi cseh haddal Boroszló felé közeledtek, ahol M. 10000-nyi sereggel időzött. Ez nem bocsátkozott nagy ütközetekbe, hanem apró kirohanásokkal, guerillaharcban pusztította az ellenségeket és elvonta tőlük az élelmi szereket. Miután a cseheket s lengyeleket járvány is megtizedelte s M. csapatai Lengyelországba is betörtek, Kázmér és Ulászló megalázkodva fegyverszünetet kértek, mely 1474 dec. 8-tól 1477-ig terjedő érvényességgel létrejött. Csehországban mindegyik uralkodó azt a területet tartotta meg, mely a háboru előtt hatalmában volt.

Most a béke éveit a törökök elleni nagy hadjáratra akarta felhasználni. 1475 elején a törökök betörtek az országba, egészen Nagyváradig vonultak és mindenfelé pusztítottak. M. Budára hivta a rendeket, akik most nagyon áldozatkészeknek mutatkoztak. Uzon Hasszán, Persia uralkodója máj. értesítette M.-t, hogy kelet felől fog a törökre támadni, ha a keresztény fejedelmek ezt nyugatról teszik. István, moldvai vajda is felajánlotta haderejét. II. Mohammed szultán megszeppent e készülődések hirére és fegyverszünetet kért, de M. őt visszautasította és 1475 okt. Pétervárad felé indult. Első hadi tette Szabács várának ostroma volt, mely 1475 február 15. e fontos vár bevételével végződött. A háboru folytatásában a megváltozott politikai helyzet akasztotta meg. Beckensloer János érsek hűtlenül elhagyta és Bécsbe ment a császárhoz, aki XI. Lajos francia királlyal és Merész Károly, burgundi herceggel szövetkezve, a közzsinat által le akarta tétetni IV. Sixtust és új pápát akart választani. M. ezen terv meghiusítására törekedett. A pápa patronátusa alatt ellenszövetséget akart létrehozni, melynek Aragoniai Ferdinánd, nápolyi király, lett volna feje. M. ennek egyik leányát óhajtotta nőül venni. A burgundi herceget pedig arra akarta birni, hogy leánya, Mária ne Frigyes fiához, Miksa főherceghez menjen férjhez, hanem a nápolyi király másodszülött fiához. E szövevényes terveknek Burgundi Károly halála vetett véget (1477 jan.). M. több másutt tett sikertelen kisérlet után már 1474 nyarán megkérette a nápolyi király másodszülött leányát, Beatrix hercegnőt. 1476 szept. 15. köttetett meg Nápolyban a forma szerinti házasság, melyen M. képviselő által vett részt. Dec. 12. koronázták meg a királynét, aki dec. 15. vonult be roppant pompával a fővárosba. Mostantól fogva ő, aki szellemileg is méltó volt férjéhez, volt legnagyobb befolyással az ügyek vezetésére, különösen M. olaszországi politikájára. 1476 őszétől mindig feszültebbé lett a viszony M. és a császár közt. Ez ugyanis Ulászlónak azt az ajánlatot tette, hogy elismeri cseh királynak és beiktatja a választó-fejedelmi méltóságba, amiről okiratot is adott. M. erre 1477 jun. 12. hadat üzent. Ausztriába tört s a Bécs és Bécsújhely közti területet egészen meghódította. Vezérei több várat kerítettek hatalmukba, maga M. pedig Bécset zárta körül (1477 aug.), ahonnan a császár Linzbe vonult. A pápai legátus közvetítésére M. hajlandó volt békekötésre, sőt még szövetségre is, ha a császár visszavonja az Ulászlónak adott okmányt és neki állít ki egy hasonlót. Azt is követelte, hogy Frigyes fossza meg a Sforza-családot a milanói hercegségtől s ruházza azt a nápolyi király második fiára. Hadiköltségeinek fejében pedig fizessen M.-nak 1000000 aranyat kárpótlásul. A császár 1477 dec. elfogadta e feltételeket. 1478 nyarán Ulászló és M. közt is létrejött az a szerződés, mely szerint mindketten egyforma jogon birják a cseh királyi címet és Csehországnak hatalmukban levő területét; M. halála után azonban Ulászló v. örökösei 400000 forintnyi váltságdíjért megszerezhetik Morvaországot, Sziléziát és Luzsáciát. 1479 ápr. pedig Kázmér lengyel királlyal is több előny biztosítása után kibékült. Frigyes császár azonban nem tartotta meg a szerződésnek a hadi költségre vonatkozó részét, mivel csak 50000 aranyforintot fizetett. Azért M. 1479 márc. tiz évre szövetkezett Svájccal, kárpótlásul elfoglalta a stájer határon levő Regedevárat és ezzel megújította a háborut, mely azonban csak lanyhán folyt. 1482 szept. 30. M. elfoglalta Hainburgot, Kőszeget és Bécs környét. A pápai közbenjárások hatástalanok maradván, 1484 márc. ismét hozzáfogott Bécs körülzárásához, melyet 1485 jan. lövetni kezdett. Jun. 1. a kiéhezett város megadta magát. M., majd később felesége, nagy ünnepélyességgel vonult be a városba, mely ezentul udvarának is székhelye volt. Felvette az ausztriai hercegi címet és Ausztriával mint meghódított tartománnyal bánt.

M. most, jobban mint valaha, számított arra, hogy világuralmi terveit megvalósítva, elnyeri a császári trónt. Az 1486 febr. havi frankfurti birodalmi gyülés azonban Frigyes császár buzgólkodására ennek fiát, Miksa főherceget, választotta meg római királlyá és igy erre nézett a császári trón. A választás ellen a meg nem jelent cseh választó, Ulászló, M.-től ösztökélve, óvást tett. Maga M. pedig boszutól feltüzelve, folytatta Ausztria meghódítását és 1487 aug. 14. a két évig sikertelenül vívott Bécsújhelybe is bevonult. Ezalatt a német birodalmi gyüléstől M. ellen megszavazott 3000 főnyi sereg Albert szász herceg vezérlete alatt Ausztriába vonult, de már rövid, békés tárgyalás után visszatérvén Németországba, minden a régiben maradt. Időközben a törökökről sem feledkeztett meg M. A nagy támadó hadjárat tervét, mely mindvégig kedvenc eszméje maradt, egymagára hagyatva, kellő segítség híján meg nem valósíthatta. Azonban még sem maradt tétlenül. 1479. p. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál a kenyérmezei diadalt aratták. 1480. Kinizsi Szerbiában, maga M. pedig Boszniában több ízben megverta a törököt. A szintén a töröktől ostromolt Otranto felmentésére Olaszországba is küldött Magyar Balázs vezérlete alatt egy kis sereget, mely derekasan megfelelt feladatának. 1483 végén azonban Bajazid szultánnal öt évre fegyverszünetet kötött. 1487. a vele sohasem rokonszenvező Velence ellensúlyozására elfogadta a magát a pápától függetlenítő Anconának védnökségét, mely alkalommal Nápoly érdekeit is megvédte a szentszékkel szemben. 1489. Miksa római király, a császár fia, békés közeledést kezdett M.-hoz, akit nagyra becsült. Hosszasabb alkudozásokat folytattak. M. itt is, különösen törvénytelen fiának, Korvin Jánosnak érdekeit tartotta szem előtt, akinek - Beatrixtól nem születvén gyermeke - már évek óta biztosítani akarta a trónöröklést, bár törekvése elvégre sem sikerült. Most is azt követelte, hogy a római király ismerje el Korvin Jánost ausztriai hercegnek és Magyarország trónörökösének, M. halála után pedig támogassa a korona elnyerésében. Korvin János megkoronáztatása után Miksának át fogja adni Ausztriát és Pozsony városát minden váltságdíj nélkül. Miksa pedig leányának, Margit főhercegnőnek kezét felajánlotta Jánosnak. A szerződés megkötésének helyéül Linzet tűzték ki, ahova a már 1487 óta folyton betegeskedő M. 1490 jan. nagy nehezen elindult. Febr. 24. még nagy pompával megülhette Bécsben nevenapját, de már 1490 ápr. 6. meghalt, valószínüleg agyszélhüdésben. Székesfehérvárra vitték, ahol a magyar királyok régi temetkezési helyén, Szt. István egyházában tették örök nyugalomra.


I. ULÁSZLÓ

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Kázmér lengyel királynak és Albert magyar király leányának Erzsébetnek elsőszülött ifia. 1469. Podiebrád halála után Csehország királyává választották s koronájáért Mátyás királlyal hosszas háboruja volt. 1490. Mátyás halála után U., mint Albert magyar király unokája, igényt támasztott a magyar trónra. Versenytársai voltak: Korvin János , Miksa, Frigyes császár fia és Albert lengyel herceg. A királyválasztó gyülés május 17-ére volt összehiva. A nemesség, mely Korvin Jánost óhajtotta királyául, meglehetős számmal gyült össze, de a főurak, kik egyrészről azt hitték, hogy U. választása által nemcsak Csehország, de Lengyelország is a magyar koronához fog csatoltatni s másrészről irtóztak Mátyás kormányának ismétlésétől, addig húzták-halasztották a választást, mig a nemesség szétoszlott. Miksának és Albertnek igen kis pártja volt s igy U. került a trónra, kinek különben Beatrix és Szapolyai is egyengette útját. Korvin János hamar megnyugodott, sőt ő maga bocsátotta U. rendelkezésére a magyar koronát, mellyel Székesfejérváron megkoronáztatott. Albert azonban betört Magyarországba s csak akkor vonult vissza, midőn U. sziléziai birtokainak egy részét átengedte. Miksa Bécset foglalta el, majd Magyarországba tört s az 1463. évi szerződésre hivatkozva, pártja által Fejérváron megkoronáztatta magát. Erre Báthory és Kinizsi U. nevében megkötötték Miksával a pozsonyi békét, melyben különösen Miksa örököseinek a magyar trónra való igénye ismertetik el. Ezen béke ellen a budai 1492-iki országgyülésen a rendek tiltakoztak a szerződés ellen, melyet nem is vettek fel a törvénykönyvbe.

U. tulajdonkép nem is uralkodott, mindent tanácsadói: Szapolyai, később Bakócz Tamás végeztek el. A törökök az ő uralkodása alatt is betörtek, Kinizsi többször visszaverte őket, azonban Mátyás fekete seregének feloszlása után Horvátországban többször győzedelmeskedtek. 1495. U. fegyverszünetet kötött a szultánnal három évre. E béke után gyakran tartott országgyülést a belső bajok megszüntetésére, de annyira erélytelen volt, hogy a főurak túlkapásaival szemben semmit sem tudott kivívni. 1500. szövetségre lépett Velencével s a francia és lengyel királlyal a törökök ellen s ezeket különösen Korvin János segítségével több ütközetben legyőzték, sőt hadai Bulgáriába is betörtek s Viddint elfoglalták. 1504. hét évi békét kötött Bajazed szultánnal. E közben még zavarosabbak lettek az ország viszonyai, már 1502. a köznemesség több helyen fegyvert fogott az urak rablásai ellen; a közjövedelmek elsikkasztása rendszeressé vált s U. oly nagy pénzzavarba került, hogy kénytelen volt egyes vármegyékre adót kivetni, mely ténye ellen az 1504-iki országgyülés erélyes óvást tett. A király iránti bizalmatlanság az 1505-iki rákosi országgyülésben nyilvánult leginkább, melyen a rendek az ország hanyatlását főképen idegen uralkodóknak tulajdonítván, kimondták, hogy azon esetben, ha U. fiörökös nélkül hal el, soha többé idegen nemzetbeli királyt nem fognak választani. U. e. végzés kijátszására 1506. egyezségre lépett Miksával s leányát Annát Miksa unokájának Ferdinándnak jegyezte el s Miksát nevezte ki gyermekei gyámjává. Ugyanebben az évben, valószinüleg U. titkos beleegyezésével, Miksa háborut indított Magyarország ellen a rákosi végzés megszüntetése miatt s örökösödési igényeinek biztosítására. 1506. fia született, Lajos, kit hosszu kérései után a rendek beleegyezésével 1508. megkoronáztatott, de azon kikötéssel, hogy ha a gyermek árván marad, Miksa császár nem lehet a gyámja. 1510. újra három évre meghosszabbította a békét a törökkel. Azonban még ennek letelte előtt meghalt a békés Bajazed s a harcias Szelim lett szultánná, kitől nem remélhette a béke meghosszabbítását. Ezért készülni kellett a legközelebb kitörő háborura s pénz híján X. Leo pápához fordult, aki azonban csak keresztes bullát adott az ez ügyben nála járó Bakócz érseknek, aki az országtanács józanabb részének ellenszegülése dacára is keresztes háborut hirdetett a török ellen s vezérül egy vitéz székely köznemest, Dózsa Györgyöt nevezte ki. 1515. U. testvérével Zsigmonddal együtt Bécsbe ment Miksa császárhoz s ez alkalommal nemcsak leányának Ferdinánddal való eljegyzése erősíttetett meg, de Lajost is eljegyezte Ferdinánd testvérével Máriával és újra szerződést kötött Miksával arra nézve, hogy ha fia Lajos örökösök nélkül halna el, utána a magyar trónt a Habsburg-család örökölje. U. 1516 márc. halt meg, szomoru állapotban hagyván az országot.


II. LAJOS

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyar és cseh király, II. Ulászló és Candalei Anna francia hercegasszony fia. A koránszülött és fölötte gyenge szervezetü csecsemőt csak nagy fáradsággal és az akkori orvosi tudomány minden válogatott eszközével lehetett életben tartani. 1508 jun. 4. magyar, 1509 máj. 11. pedig Prágában cseh királlyá koronáztatott. 1515. eljegyeztetett Máriával, Miksa német-római császár unokájával és Fülöp ausztriai főherceg s kasztiliai király leányával a II. Ulászló királytól 1491. kötött és 1506. megújított házassági szerződés értelmében. Ulászló halálos ágyán L. gyámjaivá Bakócz Tamás bibornokot s esztergomi érseket, Bornemissza János budai várnagyot és György brandenburg-ansbachi őrgrófot tette. A gyámok (különösen György) teljesen elhanyagolták a király szellemének kiművelését és a gyönge ifjut pusztán semmitevésre vagy testet és lelket rontó pazar mulatságokra szoktatták. Az udvar esztelen fényűzése az országot pénzügyi nyomorba sodorták. A főnemesség, élén Báthory nádorral és Szalkay primás-kancellárral (kikhez a nádorságra vágyó Szapolyai János is csatlakozott), élet-halálharcot folytatott a hatalomért a köznemességgel, melynek élén Werbőczy István állott. Az amazoktól Budára, ezektől pedig Tolnára és Bácsra összehivott gyülések szintén jelei a heves küzdelemnek. A király egészen erőtlenül állott szemben a hatalmaskodó oligarkiával és a vele versengő köznemességgel.

1521 dec. 11. nagykoru lett és 1522 jan. 13. egybekelt Máriával, régi jegyesével, kivel forma szeirnt, képviselői útján, már 1520 dec. 11. esküdött meg Innsbruckban. Időközben mind előbbre nyomult a török is. L. 1521-ben oktalanul megsértette Szulejmán szultánt, letartóztatva Behrum vagy Berham nevü követét. E könnyelmüség következménye az volt, hogy Sabác, Nándorfehérvár, Zimony, Titel és Szalánkemén a hadat indító török kezébe kerültek. És ebben az időben, midőn a haza létele forgott kockán, még mindig nem hagytak fel a rendek a kicsinyes hatalmi kérdésekben való elkeseredett harccal. Az 1525-iki rákosi gyülés lefolyásával elégedetlen köznemesség a király tiltakozása ellenére Hatvanon jő össze. A megrettent király kénytelen eddigi kormánya (Báthory, Sárkány, Szalkay stb.) elbocsáttatásába és Werbőczynek nádorrá választásába beleegyezni. Ámde titokban az u. n. «kalandosok» pártján maradt, kik a főnemességnek vissza akarták szerezni az elvesztett hatalmat, ami nekik az 1525-iki budai gyülésen a király beleegyezésével és némi támogatásával sikerült is. Annál rosszabbra fordultak a török állapotok. Szulejmán 1525. követeket küldött Budára, hogy békét ajánljanak a királynak, ha megengedi a török seregnek (a Habsburgok országainak megtámadása céljából) a Horvátországon való átvonulást. L. ezt megtagadván, megindult az 1526-iki végzetes háboru. Nem lévén pénz - a VII. Kelemen pápától küldött 50 000 arany nem nyomott a latban - nem lévén elegendő és szervezett, begyakorolt sereg, a végső percig folyó pártviszályok és az urak elkövette törvénytiprások közepette, a köznemesség és a városok majdnem teljes közönyössége folytán, a fejvesztett királytól a végveszélyben fővezérnek megtett, ily nagy feladatokra tapasztalatlan és erélytelen Tomory Pál alatt a magyarok ügyének el kellett buknia. A rövid hadjárat a szerencsétlen mohácsi ütközettel végződött. A király futás közben a Csele patakba fult. Holttestét okt. közepén megtalálták és Székesfehérvárt temették el.


SZAPOLYAI JÁNOS

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Történeti szereplése a hires 1505-iki rákosmezei országgyülésen kezdődik, midőn a rendek az ő javára azt a végzést hozták, hogy a királyi ház kihaltával többé idegen nemeztbelit királlyá nem választanak. Sz. a nemzeti pártnak már ekkor királyjelöltje volt. A családban is megvolt a trónra vágyás. Anyja még nagyravágyóbb volt s 1505. ajánlatot tett a súlyosan beteg Ulászló királynak, hogy egyetlen leánya Anna jövendőjét ugy biztosítsa, hogy az ő fiával Sz. Jánossal jegyezze el, s ők uralkodjanak utána. Ulászló az ajánlatot elutasította s a Miksával 1491. kötött örökösödési szerződéshez ragaszkodott. Erre volt válasz az 1505-iki rákosi végzés a nemzeti királyság érdekében. Miksa e miatt az országba hadat vezetett. Sz. János volt a védelemmel megbizva, de békés kiegyezés vetett véget a hadjáratnak. Sz. ismételve megkérte a királytól (1510) leánya kezét, de újra eredmény nélkül. Az udvartól eltávolítás volt egyik célja, hogy Sz. erdélyi vajdává tétetett (1511). Azt azonban Ulászló sem akadályozhatta meg, hogy az új lengyel király Sz. Borbálát nőül vegye (1512). Sz. 1513 nyarán a törökök becsapása és zsákmányolásaik megtorlására beütést intézett a török földre, melynek szerencsés kimenetele után ezer lovas bandériummal ment fel Budára, s még egyszer megkérte a királyleány kezét, most is hiába.

1514. ő veri le a Dózsa-féle pórlázadást Temesvárnál s válogatott kínzással végezteti ki a «kuruc királyt» és vezértársait. Népszerüsége növekedvén, Ulászló halála után Sz. pártja, a köznemesség, azt követelte a rákosi országgyüléstől (1616), hogy a kiskoru Lajos király mellett kormányzóul Sz. neveztessék ki. Az udvari párt ezt alig tudta megakadályozni, s csak a budai várból a feltolongó nemesség elleni intézett ágyulövésekkel fékezte meg a kitörő szenvedélyeket. Sz. kárpótlásul Perényi Imre mellé koronaőrré választatott. Perényi Imre nádor halála után a nádori méltóságra a nemzet közvéleménye Sz.-t óhajtotta, de az udvari párt fondorlata következtében az országtanács többsége Báthory Istvánt emelte ez első országos főméltóságra (1519). A pártszenvedély tüzét ez még inkább élesztette, éppen akkor, midőn a török hódító föllépése miatt az ország egyesült erejének kifejtésére lett volna szükség. Nándorfehérvár eleste (1521) nagyrészt a felmentő sereg vezérei (Báthory és Sz.) gyülölködése és késlekedése miatt történt s még e nagy veszteség nem hűtötte le a pártfelek szenvedélyét, mely a következő évek viharos országgyülésein a végletekig fokozódott. 1522. az országgyülés két főkapitány kinevezését határozta el, de az udvar csak Báthoryt nevezte ki azzá, Sz.-t mellőzte (1522). Sz. Erdélybe visszatérvén, a török által elűzött Radul havaselvei vajdát székébe visszaültette. 1524. Újlaki Lőrinc herceg gazdag öröksége nyujtott a viszálynak újabb táplálékot, a király tanácsosai elütvén a szerződés szerint igényelt örökségétől Sz.-t, amiért ez még inkább boszut forralt az udvari párt ellen. A hatvani és rákos országgyülésen (1524) Sz. egy nagy szövetség élén áll, a kormányférfiak, főkép a nádor megbuktatására. Ami ekkor nem sikerült, megtörtént egy év mulva, midőn az 1525-iki forradalmi jellegü hatvani országgyülés megfosztotta a király tanácsosait méltóságuktól s nádorrá a letett Báthory helyébe Verbőczy Istvánt választotta, s Sz.-éknak az Ujlaki-féle örökséget kivívta, ugy hogy ezek viszont váltságdíj nélkül adják vissza a zálogban tartott királyi javakat s harmincadjövedelmeket. A megbuktatott főurak Sz. és pártja ellen titkon egy «kalandos» nevü társulatot alkottak, amely a következő év (1526) tavaszán tartott rákos iországgyülésen felülkerekedett s Verbőczy letette a nádorságból. Ilyen pártviszály között találta az országot a harcias Szolimán szultán támadása, s a mohácsi vész, mely legfőkép az udvari párt veresége volt. Sz. a különböző, egymással ellentétes királyi rendeletek miatt csak Szegedig érkezett az erdélyi hadakkal, midőn Mohácsnál a csata eldőlt. Szándékos árulással is vádolták némelyek, de alaptalanul, mert ő maga seregét megelőzve, sietett a harctér felé, s nem rajta mult, hogy elkésett; öccse Sz. György, a második fővezér, halálával igazolta hűségüket. Sz. Szolimán hadai kivonulása után tokaji jószágára ment s 1526 okt. 14-ére Tokajba gyülést hirdetett. A felsőmagyarországi, tiszántúli és erdélyi rendek már itt megegyeztek Sz. királlyá választásában, amit a nov. 5. Székesfejérvárra kitűzött országgyülésen végre is hajtottak.

Nov. 10-én történt a királyválasztás, nov. 11. Sz. János megkoronáztatása Podmaniczky István nyitra püspök, mint legidősebb főpap által a szent koronával. Az ellenpárt Habsburgi Ferdinánd cseh királyt választotta királlyá 1626 dec. 16. Pozsonyban. A horvátok 1527 jan. 1. Ferdinándot, Szlavonia 1527 jan. 6. Sz.-t választotta meg. Ferdinándot bátyja V. Károly német császár, János királyt a Habsburgok halálos ellenésge, Ferenc francia király támgoatta. Az ellenkirályok harca 1527 nyarán tört ki. Ferdinánd hadai komolyabb ellenállás nélkül haladnak Budára, honnan Sz. Hatvan, Eger felé vonult vissza. Tokajnál ütköznek meg (1527 szept. 27.), Salm győzött a Ferdinánd seregével és János király a Tiszán átkelve Várad alá vonult serege romjaival. A székesfejérvári szept. 28-iki gyülés megkoronázta Ferdinándot és proskribálta Sz.-t, aki Erdélyben s a Tiszántúl újabb sereget gyüjtött és azzal még egyszer szerencsétlenül mérkőzött meg az abaújvármegyei Szina mellett Ferdinánd seregével (1528 márc. 20.). János király innen Lengyelországba Tarnowba menekült s széleskörü diplomáciai akciót indított meg a magyar királyság visszanyerésére. Legfontosabb és Magyarország sorsára végzetszerü volt az, hogy Szolimán szultánnal a már előbb hozzá küldött Laski Jeromos követsége által szövetséget kötött. Midőn Szolimán hadi segélyéről biztosítást nyert, maga is sereget gyüjtött s 1528 nov. lengyel csapattal visszatért Magyarországba. Homonnán 8000 főnyi lovas sereg fogadta, Ungváron török csausz jött elébe, aki által a belgrádi pasa Makót tűzte ki találkozási helyül. Sz. Debrecenen át ide sietett. Téli szállásra Lippára vonult, innen szervezte a következő tavaszi hadjáratot, várva a szultán jövetelét. Szolimán Belgrád felől, Sz. a Tiszántúlról jőve Mohácsnál találkoztak (1529 jul. 19., 20.) s hadaikkal együtt mentek Budára, melyet Ferdinánd hadai rövid vívás után feladtak. A szultán Sz.-t a vár s a királyság birtokába ünnepiesen behelyezte s Bécs felé indult s onnan sikertelenül tért vissza országába. Az ellenkirályok között újra kitört a harc. Ferdinánd Roggendorf által Budát is ostrom alá fogatta 1530 őszén, de sikertelenül. Viszont Sz.-nak a szultán szövetségében sem sikerült az egész országot megnyerni s Ferdinándot kiszorítani. Nyugat-Magyarország Ferdinánd mellett, a keleti Sz.-val tartott. Aamaz a német segítségben bizakodott a török ellen, emez a török szövetség által vélte biztosíthatónak Magyarország függetlenségét a német ellen. Mindkettő régi politikai elvi alapokon állott s mindkettő európai szövetségesekre is támaszkodott. A harc és mérkőzés eldöntetlen maradt s végre a tényleges birtoklás alapján 1538. kiegyezés jött létre (váradi béke), melyben egymás királyságát kölcsönösen elismerik s kimondatik, hogy Sz. halálával az ország Ferdinándra szálljon. A titokban kötött béke a szultánt boszura ingerli, de Sz. kiengeszteli (1539). Sz. azonban a békeföltételek meg nem tartása miatt szakít Ferdinánddal s a váradi békét felbontja, megnősül, Izabella lengyel királyleányt veszi nőül, kitől fia születik, János Zsigmond (1540). 1540 jul. 22. bekövetkezett ahlála előtt ugy intézkedik, hogy királyságát neje Izabella és a szultán gyámsága alatt fia örökölje. Sz. volt utolsó tényleges nemzeti királyunk. Érdeméül tulajdonítják a nemzeti függetlenség és önállóság szívós védelmezését, hibájául, hogy a török szövetség által megkönnyítette a török hódítás kiterjesztését Magyarországra. Székesfejérváron temették el.


HABSBURG FERDINÁND

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Római császár, Németország, Magyarország és Csehország királya, szül. Alcala de Henares-ben, Spanyolországban 1503 márc. 10., megh. Bécsben 1564 jul. 25. Atyja Szép Fülöp burgundi herceg volt, Miksa császár fia, anyja Johanna, Kasztilia éa Aragonia örököse. Spanyolországban nevelték, és a spanyolok jobb szerették volna királyuknak őt mint bátyját, V. Károlyt. 1517. bátyja Belgiumba küldte, 1521. pedig neki engedte át a habsburgi örökös birtokokat, Ausztriát, Stájert, Tirolt, Karintiát és Krajnát, és megbizta távollétében a német birodalmi ügyek vezetésével. Ugyanazon évben nőül vette az 1515-i családi szerződés értelmében Annát, II. Ulászló magyar és cseh király leányát, kitől 15 gyermeke született. A mohácsi vész után a cseh rendek őt választották meg királyuknak, a magyar rendek egy része is hozzá állott, de minthogy a másik, nagyobb rész Szapolyai Jánost ismerte el, kit később a török is támogatott, a két ellenkirály közt a fegyvernek kellett dönteni. A háboru 1528. szerencsésen folyt F.-ra nézve és már remélhette az egész ország egyesítését, midőn Szulejman szultán közbelépése, ki 1529. elfoglalta Budát és Bécsig hatolt előre, uj fordulatot adoott a dolognak. A két ellenkirály csak 1838., a nagyváradi békében egyezett meg, F. elismerte Jánost is királynak, az utóbbi pedig beleegyezett abba, hogy halála után az egész ország F.-é legyen, még azon esetben is, ha neki fia születnék. De a török ujabb közbelépése János halála után meghiusította e béke végrehajtását. 1541-ben Szulejmán a maga részére foglalta el Budát és az ország közepét és állandóvá tette az ország megosztását. F. 1547-ben kénytelen volt fegyverszünetre lépni a törökkel, és most már a Fráter Györggyel folytatott alkudozásoktól remélte az ország egyesítését. De Martinuzzi György megöletése 1551. és a török háboru kitörése, ujabb el nem hárítható akadályokat gördítettek F. politikája elé. Végre is meg kellett elégednie azzal, hogy a török meghagyta az ország nagyon megnyirbált nyugati és északi részének birtokában. F.-dal kezdődött a Habsburg-család folytonos uralma Magyarországon. A pozsonyi gyülésen, 1526 dec. 1., midőn hivei királyválasztásra összegyültek, követei kiemelték ugyan, hogy urokat a magyar trón a szerződések alapján nyugvó jogon illetné meg, de azért mégis belenyugodtak abba, hogy választás utján emeljék trónra, és F. maga, 1527 jun. 29. levelében kijelentette, hogy «tisztán, szabadon és önkénytesen fogadtatott, választatott és nyilváníttatott Magyarország törvényes és igaz királyának». Megerősítette a rendek jogait és a folytonos pártharcok alatt nem is volt módjában érvényesítnei királyi jogait. Tekintélyét az sem igen emelte, hogy 1530. a német rendek megválasztották római királynak. Alatta nyerte az ország igazgatása későbbi formáját. Volt ugyan Pozsonyban kir. tanács a nádor alatt. de a legfontosabb ügyeket már Bécsben intézték el, és a hadi tanács hatásköre kezdett már átnyulni Magyarországra is. Németországban F. bátyja, V. Károly császár politikájának volt hü és általános támasza. Részt vett a győzelmes schmalkaldeni háboruban 1547., hol nagy hasznát vette magyar huszárságának, és 1552. és 1555. ő lépett egyezségre Passauban és Augsburgban a protestáns rendekkel. 1558. bátyja lemondása után megválasztatott császárnak. Mint ilyen, őszintén fáradozott a vallásos béke és egység helyreállításán, és a trienti zsinattól - bár hiába - a papok házasságát és a kehely megengedését követelte a protestánsok megnyugtatására. Fiát, Miksát már életében 1563. megkoronáztatta magyar királynak. Inkább tündökölt alapos, mint fényes tulajdonságok által. Alacsony termetü, de erőteljes és egészséges férfiu volt. Egész idejét a munkának szentelte, igen rendszeresen járt el, ritkán tért el élete kiszabott módjától. Szórakozása a vadászat volt. A velencei követ jelentése szerint, vallás tekintetében buzgó, de azért máshitüek iránt türelmes és igazságos. Nagy gyakorlati és gyors felfogása által rendkivüli jártassággal bir az egész európai politikában és igen jól ismeri országait. Inkább veszi magát körül tudós tanácsosokkal mint főurakkal. Soha nem unta meg az alkudozással és az ügyek vezetésével járó munkát.

I. KÁROLY

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: I. Lipótnak harmadik nejétől, Pfalz-Neuburgi Eleonorától való második fia. Születése óta spanyol királynak szánta őt atyja, s midőn II. K., az utolsó spanyol Habsburg meghalt, Bécsben III. K. név alatt spanyol királlyá kiáltatta ki. 1703 szept. 19-én indult el Bécsből Spanyolországba, hol mint XIV. Lajos francia király unokájának, Anjou Fülöpnek ellenkirálya, angol és holland segéllyel vett részt az örökösödési háboruban. A változó szerencsével folyt háboru alatt K. 1706 jun. 26. a Galloway lord vezetése alatt Madridba hatolt angol sereg által spanyol királlyá kiáltatott ki, ami ügyének többet ártott, mint használt. A spanyolok a protestáns angoloktól rájuk erőszakolt fejedelmet ettől fogva mindig csak «eretnekek kegyelméből való királynak» nevezték. Reménytelen helyzetben volt, midőn 1711 ápr. 17. bátyja, I. József császár hirtelen elhunyt, s a Habsburg-ház minden koronája reája szállott. Ezzel ugyanoly politikai helyzetbe jutott, mint a háboru kitörésekor XIV. Lajos volt. Spanyolországot a hatalmak akkor az európai egyensúly érdekébe nem engedhették át a Bourbonoknak; most ugyan amiatt nem tűrhették, hogy egyetlen kézben legyen Német-, Magyar- és Spanyolország. K. mindamellett makacsul fentartotta igényeit. Nejét Erzsébetet regensül hagyta Barcelonában, ő maga 1711 szept. 27-én Bécs felé indult, hol az interregnum alatt anyja, Eleonora volt a regens. Miután szövetségesei, az angolok és hollandok 1713. Utrechtben békére léptek XIV. Lajossal, ő is kényszerült békét kötni. Az 1714. létrejött rastadti béke értelmében, lemondva Spanyolországról, a spanyol örökségből spanyol Németalföldet, Nápolyt, Milanót és Szárdiniát nyerte. Főcélja ettől fogva egész Közép-Európára kiterjedő roppant birodalmának egységes megtartása családja számára, mi annál nagyobb feladat, mert egyetlen fia 1716. meghalt, s csak leányai voltak. A családi örökség megőrzésére legfőbb biztosíték a pragmatica sanctio, melyet Magyarországgal 1722. fogadtatott el. Hasonló célja volt a nálunk behozott földadónak és az állandló hadseregnek, mellyel a nemesi fölkelés elavult rendszerét félrelökvén, egyszersmind biztosította a hadsereg egységes vezetését. Két nagy hadjáratot vezetett a török ellen, melyek közül az egyik szerencsésen ért véget 1718. a passzorovici békekötéssel, mig a másik az 1739-iki belgrádi békében annál szerencsétlenebbül. Megmaradt azonban első török hadjáratának hódításaiból az u. n. temesi bánság, mely 1717. kormánya alá kerülvén, tábornagya, a derék Mercy által virágzó állapotba helyeztetett. K. országlása alatt különösen sok történt az ipar és kereskedelem érdekében.

A törököktől nemrég visszafoglalt, majd az 1711-ig Rákóczi mozgalmai által zaklatott Magyarország újabb, egyvégtébe haladó fejlődésének alapjait ő alatta vetették meg. Az ország polgári kormányzatára felállította a helytartótanásot, újonnan szervezte a kancelláriát, a királyi táblát és a hétszemélyes törvényszéket; 4 kerületi táblát, s Horvátországban báni táblát állított fel. Egyházi téren a dinasztikus érdeket a katolicizmusban látta legjobban biztosítva, s ezért bizonyos határig támogatta a katolikus egyházat a protestánsok, akkori nyelven akatolikusok elleni küzdelmében. Erre célzott az 1731. kiadott u. n. Carolina resolutio is. Ami egyéniségét illeti, teljesen spanyol tipus: szertelen gőg, makacsság, határozatlanság, renyheség, szertartások szeretete jellemzik. Udvarában fentartotta a spanyol etiquette-et, s ő maga legjobban érezte magát spanyolok körében. Elfogultsága a spanyolok iránt egyebek közt, birodalma szempontjából azon nagy politikai hibába sodorta, hogy a spanyol Németalföldet, melyet Bajorországért kicserélhetett volna, nem adta oda. Holott ha rááll a cserére, birodalma tömörebb, egységesebb lesz, s maradandó tulsúlya lesz benne a német elemnek; nekünk az a csere, nemzeti szempontból, különösen nagy romlásunkra szolgálhatott volna. Csekély tehetségü volt ugyan, de komoly pártolója a tudomány és művészetnek. Bécsben számos pompás épületet emelt, egyebek közt a császári udvari könyvtárat is.


MÁRIA TERÉZIA

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Magyar- és Csehország királynője, később római-német császárné. Atyja III Károly császár és király, anyja Erzsébet bramschweig-wolfenbütteli hercegné. Minthogy születésekor már meghalt szüleinek egyetlen kis fia, Leopold, kezdettől fogva benne látták az örökös tartományok leeendő úrnőjét. Atyja, a császár, elfogadtatta a női örökösödés törvényét Csehországban, az osztrák tartományokban, Erdélyben, majd 1722. Magyarországban is, és nagy gondot fordított legidősebb leánya nevelésére. Kezét 1736 febr. 15. Ferenc lotaringiai herceg nyerte el, kihez gyermekkora óta őszinte és méy vonzalom fűzte. Szépségét, szivének jóságát és korát meghaladó szellemi tehetségét mindnyájan bámulták. Atyjának 1740 okt. 20. történt halála, mely őt tette a Habsburgok monárkiájának uralkodójává, csakhamar alkalmat nyujtott neki arra, hogy a legsúlyosabb viszonyok és megpróbáltatások között fejtse ki értelmi és erkölcsi erejét. Mindjárt uralkodása elején a legtöbb európai hatalmasság megtámadta a pragmatica sanctiót és M. örökségét. M. jogára támaszkodva, visszautasította II. Frigyes ajánlatait, ki szövetségét helyezte kilátásba, ha a magyar királynő átengedi neki Szilézia egy részét. Az elutasító válaszra a porosz király gyors és szerencsés támadással felelt. Minthogy ugyanakkor a bajor választó francia segítséggel megtámadta Csehországot és Felső-Ausztriát, a nápolyiak és spanyolok pedig az olasz birtokokat, a Habsburgok ősi monárkiája a legnagyobb veszélyben forgott. M. energiája és belátása megtalálta a meneküléshez ezető utat. Minthogy az örökös tartományokban már nem érezte magát biztonságban, Pozsonyban tartózkodott,hol 1741 jun. 25. ünnepélyesen megkoronáztatta magát Szt. István koronájával.

A régi törvények és kiváltságok megerősítésével megnyerte, személyes megjelenésével elragadta a magyar rendeket. Midőn 1741 szept. 11. a várba magához hivatta a főurakat és követeket és személyesen adta elő birodalmának és családjának szomoru helyzetét, a magyar urak egy szivvel-lélekkel felkiáltottak: Vitam et sanguinem pro rege nostro és nagy sereget állítottak ki M. jogainak védelmére. A királynő e lépésével, melyre a magyarok meggyőződése szerint, német tanácsosainak javaslata ellenére, ragadtatta magát, megmutatta, hogy valóban uralomra van hivatva. Mint e nemzet lelksítő hősnője foglalta el helyét a történelem nagy alakjai közt. A magyar felkelés csakhamar kiűzte az ellenségeket az örökös tartományokból, sőt Bajorország legnagyobb részét is elfoglalta. II. Frigyes ellen nem folyt oly szerencsésen a harc: az 1742 végén kötött békének Szilézia legnagyobb része volt az ára. De bár az örökösödési háboru még 1748-ig eltartott, bár közben II. Frigyes is megújította támadását, és bár az elűzött bajor választó elnyerte a római-német császári koronát, már 1742 eleje óta ismét biztosítva volt a monárkia fenmaradása és M. uralma. A béke éveit országainak szervezésére fordította, hogy azok a háboru megújulása esetén nagyobb erőt vethessenek a latba. Felemelte a katonaság létszámát és a nagyobb költség fedezésére nagyobb és állandó adót vetett az örökös tartományokra. A cseh és osztrák rendek maguk mondtak le addig élvezett alkotmányos kiváltságaik nagy részéről, ugy hogy ott már akkor teljesen államivá vált a közigazgatás. A különböző hatóságok és kancelláriák föle mint legfőbb közigazgatási forumot az államtanácsot (Staatsrath rendelte 1760. Magyarországra, melynek alkotmánya teljes épségben fenmaradt, e reformok nem hatottak. Ott legfölebb a hadi adó emelésére voltak birhatók a rendek. E nagy átalakításoknál, amelyek az annyi külön területből álló Ausztriából egységes, kitűnően igazgatott, bürokratikus államot alkottak, különösen Kaunitz grófnak, az államkancellárnak és Haugnitz grófnak tanácsára hallgatott. Az örökös tartományok látható gazdagodása és erősödése, valamint a Franciaországgal, Oroszországgal és Szászországgal kötött szövetségek arra bátorították M.-t, hogy újabb háboruba bocsátkozzék II. Frigyes ellen, Szilézia visszaszerzése végett 1756. Bár e háboru az örvény szélére juttatta a nagy porosz királyt és országát, M. még sem érhette el célját. Szövetségesei elhagyták, segédforrásai kimerültek,ugy hogy 1763. hét évi harc után, az előbbi birtokállapot alapján kötött békét. Azontul nem volt a békének buzgóbb szószólója nálánál, csak kénytelen-kelletlen egyezett Lengyelország felosztásába 1772. és az 1778. kitört bajor örökösödési háborunak csakhamar személyes közbelépésével vetett véget. Uralkodásának utolsó békésebb két évtizede alatt minden gondját országai jólétére fordította. Mindenki meg volt győződve a reformok szükségéről, elsősorban a császárnő fia, József császár sürgette azokat.

A hét éves háboru megmutatta, hogy a kis Poroszország nagyobb katonai fegyelmezettsége és erősebb központosítása által meg tud birkózni a három első hatalmasság szövetségével. Ez a példa, de mindenek fölött a korszellem haladása kivánatossá tették az egyházi és a rendi viszonyok gyökres megváltoztatását. ettől azonban az egyházához hű, tapasztalt, a régihez ragaszkodó királynő visszariadt. Az ellentét közte és fia közt minden kérdés felvetésénél igen élesen nyilvánult. Csak ott vetette latba M. egész tekintélyét az újítások érdekében, ahol valóban humánus célok eléréséről volt szó. A népnevelés szervezet, a jobbágyság sorsának könnyítése első sorban az ő érdeme. Az úrbér szabályozását, minthogy a magyar országgyülés 1764. elenezte arra vonatkozó törekvéseit, 1769-tól fogva saját királyi hatalmából léptette életbe. A jezsuita-rend eltörlése lehetővé tette a tanulmányi alap megteremtését és az egész magyar iskolaügy újjászervezését a «Ratio Educationis» értelmében. Egyetemünk, melyet jezsuita-intézetből ő változtatott igazi, teljes főiskolává, és melyet Nagyszombatból ő helyezett át Budára, méltán tiszteli benne második megalapítóját. Birodalmának szembetünő megerősödése és felvirágzása tette lehetővé, hogy azt békés úton, tisztán diplomáciai lépéekkel nagyobbítsa. Lengyelország első felosztása alkalmával galiciát és Lodomeriát csatolta a monárkiához Magyaország régi jogi igényei alapján, de csak a 13 szepesi várost kapcsolta vissza az anyaországhoz. 1775. pedig Bukovinát engedte át neki a porta. Ily módon terület és népesség dolgában teljes kárpótlást nyert Sziléziáért és a monárkia, bár békés politikát folytatott, tán soha sem örvendett nagyobb tiszteletnek az európai hatalmak sorában, mint az ő uralkodásának végső szakaszában.

E tekintélynek és hatalomnak legbiztosabb és legszilárdabb alapja volt az, hogy M. alatt a viszony uralkodó és nemzet közt Magyarországon a kölcsönös bizalom természetes és szükséges talaján nyugodott. A nemzet büszke volt szép és hatalmas úrnőjére, a királynő büszke arra a lovagias nemzetre, melynek felbuzdulásához és fegyverkezéséhez fűződtek életének legdicsőbb momentumai. «Jó magyar vagyok, szivem tele van hálával e nemzet iránt» irta 1778., midőn elrendelte a három bánsági vármegyének visszacsatolását. E háláját és szeretetét nemcsak az által bizonyítá, hogy a magyar nemességet sokkal nagyobb mértékben vonta udvarába, mint az elődei tették, hanem az ország anyagi és szellemi érdekeinek öntudatos és folytonos ápolása által. A Szt. István-rend alapítása inkább a nemzet hiuságának hizelgett, a nemesi testőrség felállítását, bárminő fontos és áldásos következéseket vont maga után, eleinte szintén ama szempontból nézték. De már az iskola- és nevelésügy szervezése, a jobbágyság állapotának javítása, az Alföldön nagy mértékben folyó betelepítés, Fiume városának és kerületének a királysághoz csatolása mind nagyszerü és máig is kiható tanujelei voltak a királynő anyai gondoskodásának. Bár a magyar alkotmány sok pontban korlátozta, azt élete végéig teljesen érvényben hagyta és céljait annak keretén belül, királyi prerogativájának felhasználásával igyekezett elérni.

Nem is kétséges, hogy uralma a rendek nagy részénél valóban népszerü volt, mint azt p. Orczy Lőrinc báró versei tanusítják és hogy Mátyás kora óta nem volt királyunk, ki annyit tett volna a nemzetért mint ő. Mindamellett nem lehet eltagadni ama történeti felfogásnak alaposságát sem, mely éppen az ő korában, részben az ő személyében látja a magyar főnemesség elnémetesedésének eredetét. A magyar urak sokkal inkább tartózkodtak Bécsben és az udvar körül, mint azelőtt, gyakran összeházasodtak a cseh és osztrák családokkal, az idegen nyelv és erkölcs mindinkább hódított körükben. Akiket a Teréziánumban vagy a katonai akadémiában, mely szintén M. alapítása, neveltek, ifjukoruktól fogva megszokták, hogy az uralkodó és az egész monárkia szolgálatának szenteljék erejöket. Bár a királynő fentartotta a magyar hatóságok törvényes önállását, tényleg minden fontosabb újításnál az örökös tartományok példája szolgált útmutatóul, ugy hogy a magyar kancellária egyszerűen átvette vagy átdolgozta az ott készült munkálatokat. De az is bizonyos, hogy a legtöbb magyar úr teljes jóhiszeműséggel szolgálta az uralkodót azon meggyőződésben, hogy az ország javának és haladásának előmozdítására nézve nincs jobb mód, mint a királynő bölcs határozatainak végrehajtása. Ha pedig a királyi politika valóban ellenkezett a rendi alkotmány érdekével, ugy maguk a főurak szegültek legerősebben ellene, mint azt az 1764-1765-iki országgyülés története bizonyítja. Mindenesetre igazságtalan a királynőt a nemzeti érzés tudatos gyengítésével vádolni, hisz senk nem helyezte magasabbra nála a magyar korona jogát és önállóságát. A nemzeti nyelvet és annak művelését, mint azt II. Frigyes példája is bizonyítja, azon kor legfelvilágosodottabb fedelmei sem mérték a modern mértékkel. Az idegen műveltség beözönlése nem volt feltartóztatható és a következés bebizonyította, hogy annak befogadása erősítette a nemzeti öntudatot. Sokkal kártékonyabb volt a hatása M. politikájának az anyagi érdekek terén. A királynő ugyanis azon meggyőződésből indulva ki, hogy Magyarország, a nemesség adómentessége miatt, nem járul erejéhez képest a monárkia közös kiadásainak fedezéséhez, a súlyos adó alatt nyögő osztrák tartományok iparát és kereskedését gyámolította a magyar érdekek ellenében.

Vámpolitikai rendszere Ausztriának gyarmatává akarta tenni hazánkat. Mentségére nem szolgálhat más, mint az, hogy sem kora, sem ő maga nem volt tisztában a financiális és gazdasági kérdések igazi jelentőségével, továbbá az, hogy Magyarországnak sokkal fejletlenebb ipara és kereskedése különben sem igen állhatta volna ki az osztrák-cseh versenyt. Végre Magyarország lakosságának nagy részét elidegenítette még a királynőtől annak a vakbuzgóságig menő ragaszkodása a róm. kat. egyházhoz. A különben annyira jószivü M. nemcsak a jogról, hanem még a méltányosságról is megfeledkezett, ha egyházának érdekében vélt eljárni. Mint uralkodó, minden nagy tulajdonsága és érdeme mellett sem menthető fel minden vád alól. Annál tisztább fényben ragyog képe mint nőé és anyáé. A felsőbb körök általános erkölcsi elzüllésének korában női erénye, hűsége, családi életének boldogsága szinte páratlannak mondható. Férjét nagyon szerette és annak 1765. bekövetkezett halála után soha sem szünt meg őt gyászolni. Gyermekeinek testi és lelki nevelésére nagy gondot fordított és fiához és leányaihoz intézett levelei és utasításai mindenkorra mintaképei maradnak szeretetének és bölcsességének egyaránt. Tizenhat gyermeke volt, kik közt 10, négy fiu és hat leány tulélték őt. Köztük volt II. József, II. Kipót, Ferdinand főherceg, Miksa kölni választó, Mária Krisztina főhercegnő, Mária Antoinette, Mária Karolina nápolyi királyné. M. a dinasztia jelenleg élő tagjainak ősanyja, tőle veszi eredetét a Habsburg-lotaringiai ház. Maga egyik vallásos följegyzésében igy jellemzi magát: «Egyházi, vallási, törvényes dolgokban, gyermeknevelésben, méltóságom fentartásában nem tudom bűnömet. De vádolom magamat elfeledett hibáimért és bűneimért. Isten előtt bűnösnek vallom magamat és életemben nagyravágyás miatt viselt háborukért, irigység, harag, lomhaság, elpuhultság, a szent gyónás elhagyagolása miatt azért, mit felebarátom ellen szóval vétettem, szeretet hiánya miatt.» Azt a nagy szeretetet, mellyel családja iránt viseltetett, igaz női szivvel átvitte udvarára, népeire is, de annak fejében engedelmességet, odaadást követelt. Mindent összefoglalva, ő tekinthető a Habsburg-ház legnagyobb, valóban kiváló, uralkodói tehetségének.


II. JÓZSEF

 

A Pallas Nagy Lexikona szerint: Német-római császár, Ferenc István lotaringiai herceg és Mária Terézia magyar királynő legidősebb fia. Féléves korában elhozták a Bécset fenyegető ellenség elől Pozsonyba, hol anyja megmutatta az országnagyoknak, de az a hires jelenet, hogy Mária Terézia ölében tartva fiát, szólította volna fel segélyadásra a magyarokat, puszta monda. Nevelését Batthyány Károly grófra bizták, ki azonban nem tudott vele elbánni és kitől J. saját szavai szerint mit sem tanult. Igen szép és okos, de amellett igen makacs fiuvá fejlődött. Tanítóinak, kik az akkori bécsi tudós világból kerültek ki, száraz előadása elriasztotta az eleveneszü gyermeket a tanulástól, ugy hogy a szakszerü elvont tudományt mindig megvetette. Magyar történetre Bajtay Antal piarista, a későbbi erdélyi püspök oktatta. Leginkább érdekelte még a jog- és államtudomány, minek ismeretébe Martini, a bécsi egyetem hires tanára vezette be. Tudvágya és nagyravágyása az olvasásban kerestek táplálékot. Igy ismerkedett meg kora éveiben a francia irók felvilágosító, megnyerő műveivel és azon tanokkal, melyek megvalósításának életét szentelte. Tizennyolc éves kora óta részt vett az államtanács üléseiben, hogy a kormányzás minden részletével megismerkedjék és akkor fogalmazta első munkáját Réveries (álmodozások) cimen, melyben későbbi főeszméit már teljes világossággal fejezi ki (kiadva: Marcali, II. József II. köt. II. kiadás). Hadat izen a rendi kiváltságoknak, a papságnak és nemességnek; az állam boldogulását, a lakosság jólétét csak az uralkodótól várja, ki korlátlan hatalmát tisztán alattvalói javára fordítja és saját akaratából, a rendek megkérdezése nélkül viszi keresztül az egyházban, államgazdaságban s hadseregben szükséges reformokat. 1760. nőül vette a szép és szellemes parmai Izabellát, kivel igen boldog házas életet élt, melyet azonban már 1763. kegyetlenül megszakított a hercegnő korai halála. 1764-ben római királynak választották. E szertartást Goethe irta le (Wahrheit und Dichtung-jában). 1765 aug. 18. hirtelen meghalt atyja, I. Ferenc császár, és a fiatal, tettekre vágyó J.-nek akkor nyilt először alkalma a kormány igazgatásába befolyni, minthogy anyja őt kormánytársává fogadta.

Ebben az időben J. egészen magában áll. Második nejét, a bajor Mária Jozefát csak politikai tekintetből vette el, és a szerencsétlen házasságnak csakhamar véget vetett a császárné halála. Egyetlen gyermeke, Izabellától született leánya, még gyermekkorában elhunyt. Ujabb házasságra lépni nem akart. Anyját nagyon szerette és tisztelte, de politikai és vallásos tekintetben annyira eltért a két fejedelem meggyőződése, hogy az még személyes viszonyukra sem maradhatott hatás nélkül. Nagyon kitüntette Kaunitzot és Lacy tábornagyot, de igazi barátja nem volt, a családi élet édességét nem élvezte. Még legjobban érezte magát öt előkelő hölgy társaságában, kik közt különösen Lichtenstein Eleonora hercegnő birta hajlandóságát. Tüzes lelkének minden erejével az állami ügyekre vetette magát; ujítani, javítani akart minden téren. De csakhamar tapasztalnia kellett, minő nagy nehézségekbe ütközik minden lépése. Névszerint ő a császár, a legfényesebb korona és cim viselője, tényleg azonban csak ott van befolyása, ahol anyja megengedi: a hadügy és a külügyek igazgatásában. A belső kormányzás terén, ahol ő mindenütt kiáltó visszaéléseket látott, anyja visszariadt minden reformtól, mely veszélyeztette volna a kat. egyház uralkodó állását és az udvarnak és nemességnek történeti jogát. Különösen kitünt ez az eltérés, midőn J. a tolarencia eszméjét kezdte pengetni. A Habsburg-ház e két nagy alakjában két világtörténeti korszak, két világnézet érintkezett egymással. Látva, hogy anyja akaratával szemben nem törhet magának utat, J. utazásokban keresett szórakozást és okulást. Bejárta 1768. és 1773. Magyarországot, beutazta Német-, Francia- és Olaszországot. Mindenütt incognito járt, mint Falkenstein gróf és népszerüségét nagyrészben az utazásai alkalmával tanusított jótékonyságának és nyájasságának köszönte. Politikai jelentőségü volt találkozása II. Frigyessel, ki sokban mintaképe volt, Neissében 1769. és a morva Neustadtban 1770. Rendesen megtartotta a mellett a hadigyakorlatokat. A katonai ügyek legkisebb részletei iránt is érdeklődött, mindig katonaruhában járt, de igazi nagysága nem ezen a téren keresendő. Nagyon sürgette Lengyelország felosztását és örvendett a monarkia területe növelésének Galicia, majd Bukovina által. Bajorország örökösödéseért háboruba keveredett Poroszországgal, és azt kelle tapasztalnia, hogy Nagy Frigyes elég erős nagyratörő tervei megakadályozására. Mindent összevéve tettvágyát kormánytársi korszakának 15 éve sem elégítette ki. Elégedetlensége a fenforgó állapotokkal nőttön-nőtt, és a tapasztalt nagy differencia tervei és azok tényleges eredménye közt keserü szarkazmussal töltötte őt el azok irányában, kik szándékait, miket egyedül ismert el jóra vezetőknek, nyilt ellenállással vagy titkon meghiusították.

Midőn Mária Terézia 1780 nov. 29. meghalt és J. trónra lépett, Nagy Frigyes méltán mondhatta: voilá un nouvel ordre des choses qui commence. Előbb az udvar régi rendjét szüntette meg, a végső takarékosságot honosítva meg szolgálatában, az udvari személyzetnek és magának az uralkodó családnak nagy elégedetlenségére. Azután sürün egymást érő rendeletekkel és törvényekkel halmozta el minisztériumait és kancelláriáit, egyre sarkallva alig lihegő tisztviselőit, nemcsak a munkára, hanem mindennek azonnal való végrehajtására. Minthogy ő a közélet minden terén egyaránt akart reformálni, minthogy továbbá az, mi az államnak javára, hasznára válik, egyformán jó és szükséges mindenütt: nem volt tekintettel sem államainak külön alkotmányára, sem a monarkiát alkotó nemzetek sajátságaira. Hogy esküje se korlátozza uralkodói jogainak és kötelességének gyakorlatában, nem koronáztatta meg magát Magyarország királyának. Azt hitte, hogy ugyis mindenki meg fog győződni szándékai tisztaságáról, intézkedései üdvös voltáról; a rosszakaratot pedig könnyen legyőzheti törvényes hatalmával. Mert más hatalmat, mint a katonait, ő nem igen ismert el. Első nagy rendelkezései az államnak az egyházhoz való viszonyát érintették. 1781. azokat a bullákat, melyekben a pápai hatalom igénye legtulzóbban nyilatkozik, az In coena Domini-t és az Unigenitus-t kivétette a rituale-könyvekből, eltiltotta a dispenzációknak Rómába vitelét, behozta a placetum regiumot. Országainak egyházát lehetőleg függetlenné akarta tenni minden másban, mint a dogmában a pápától, hogy ő maga aztán annál biztosabban igazgathassa fegyelmi tekintetben. A papság egy részének ellenmondásával szemben erősítette őt az egész nagy befolyásu felvilágosító irodalomnak tapsa. Még nagyobb lett népszerüsége és világraszóló hire, midőn az 1781 októberben kiadott tolerancia-ediktumban teljes polgári jogot és szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a nem katolikus keresztény felekezeteknek. Az örökös tartományokban lakó protestánsokra nézve, kik eddig sok üldözésnek voltak kitéve, tetemes javítást foglalt magában e rendelet, de Magyarországon, hol törvényesen volt biztosítva vallásuk, sokan elégedetlenek voltak azzal, hogy ezentul majd csak toleráltak lesznek. Tényleg itt is nagy haladást jelölt e rendelet, ha nem is a törvényhez, hanem a Mária Terézia alatt uralkodó állapotokhoz képest, és a protestánsok és görög nem egyesültek mindig hálával emlékeznek meg II. J.-ról. E sok ujítás azon elhatározásra birta VI. Pius pápát, hogy személyesen meglátogassa a császárt, hogy iránya megváltoztatására birja. 1782. husvét táján egy hónapon át Bécsben a császár vendége volt a pápa. Ez a lépés az egész világon nagy feltünést okozott s egész tömegét okozta a röpiratoknak. J. nagy tisztelettel fogadta vendégét, de a lényeges kérdésekben mit sem engedett. 1782. felállította az egyházi bizottságot, reformjai eszközei gyanánt, hol több febronianus v. janszenista érzelmü pap és jogtudós segítette elő terveit. Megkezdődött a szerzetes rendek eltörlése, vagyonuk lefoglalása, az egyházi vagyon összeirása a lelkészrendezés céljából és a növendékpapságnak állami nevelése. J. rendeletei azonban nemcsak az egyházpolitikára vonatkoztak, hanem benyultak az istentisztelet formájába, a szertartásokba is, melyeket racionálissá igyekezett tenni, ugy hogy Nagy Frigyes méltán gúnyolta őt mon frere le sacristain-nek.

Mindezen reformok végrehajtásánál alkalma volt tapasztalni a hatóságok lassuságát v. éppen passziv ellenállását. Ennek megtörésére adta ki 1783. hires rendeletét a közigazgatásról, melyben magát és egész kormányát föltétlenül a közjónak szenteli, és ezért minden tisztviselőtől föltétlen engedelmességet és tüzes buzgalmat követel. Legnagyobb volt a nehézség Magyarországban, ahol a végrehajtás a megyéknek kezében volt. J., aki eddig csak mellőzte, de egyenesen nem sértette a magyar alkotmányt, most azon meggyőződésre jutott, hogy annak ódon épülete egyaránt megakadályozza a szükséges reformoknak, mint az igényelt királyi teljhatalomnak megalapítását. 1784 tavaszán Bécsbe viteti a koronát, hivatalos nyelvnek a latin helyébe a németet, mint birodalma nyelvét hozza be, és elrendeli a népesség összeirását, még pedig nemesekét és nem nemesekét egyaránt. A megyék reprezentációit semmibe se vette, a netán fenyegető ellenállást fegyveres hatalommal készült megtörni. A császár és a magyar rendek közt akkor nyilatkozó ellentét lázadásra bátorította az oláhokat. J.-nek a Hora-lázadásban nem volt egyenes része, mint sokáig hitték, de bizonyos, hogy intézkedéseinek a nemzetiségi és osztályellentétek élesedése volt egyik szükséges következése. A lázadás leverése után sokat tett a jobbágyság érdekében. Megszüntette a földesurak fegyelmi biráskodási jogát, helyreállította a szabad költözést. 1785. véget vetett a régi megyének, az alispánt kinevezett tisztviselővé tette és az egész országot 10 kerületre osztotta, melyek élén királyi biztos állott mint működő főispán. Megszünt a megyegyülés is. Csakhamar uj birósági szervezetet is léptetett életbe, külön a közigazgatástól és munkába vette a polgári és büntetőjognak, a perrendtartásnak, a telekkönyvnek az egész birodalomban általánossá tételét és igy a magyar törvényes rendszer megszüntetését. 1786. már a nemesség legféltettebb jogát is megtámadta: megkezdte a földmérést, hogy igazságos adót vethessen ki, mert mint fiziokrata a földet tartotta minden gazdagság egyedüli forrásának. Sokat tett az iskolák érdekében is, és Pesten óriási épületet emeltetett iskolai és kórházi célokra, melyet aztán kaszárnyává változtattak (Ujépület). Ugy látszott ekkor, mintha lelkesedése és rendkivüli munkaereje csakugyan magával ragadta volna a kedélyeket. Nyilt ellenállás csak 1787. mutatkozott Belgiumban, hol a papság elitélte az alapítványok állami kezelését és az uj állami szeminárium ellen izgatta a népet.

Az a sokféle törvényes intézkedés, mely J. kabinetjéből került ki, korántsem merítette ki tevékenységét. Mint «a nép császára» kötelességének tartotta személyesen meghallgatni minden panaszt és lehetőleg orvosolni a szegény embernek ezernyi baját. «Kiveszem Mátyást a magyarok szájából», szokta volt mondani. Amellett utazott is. 1783-ban visszaadta a pápa látogatását, 1787. pedig hires barátnőjét, II. Katalin cárnőt látogatta meg D-i Oroszországban. Szüntelen foglalkoztatta a külső politikát is. 1781. szövetségre lépett a cárnővel és diplomáciailag egyengette neki az utat Krimia elfoglalásában. Már 1782. készen volt a terv, hogyan fog a két császárság megosztozni a török birodalom omladékain. 1784. majdnem háborura került a dolog közte és a hollandusok közt, kik régi szerződések alapján zárva tartották a Schelde torkolatát és rálőttek J. hajójára, midőn az Anversből ki akart hajózni a nyilt tengerre. Minthogy mint római császár sem igen törődött a német kisebb fejedelmeknek, különösen a papiaknak jogaival és kiváltságaival, azok Nagy Frigyes befolyása alatt megkötötték ellene 1785. a Fürstenbund-ot, mely a császári tulsúly lényeges megszorítását vonta magára. Nagy Frigyes akkor is szemben állott J.-fel, midőn ez Belgiumot cserébe kinálta Bajorországért, hogy ily módon végkép biztosítsa házának a hegemoniát Németországban. 1786. Nagy Frigyes halála után egy ideig arra gondolt, hogy szoros szövetségre lépjen Poroszországgal, tudva, hogy ez a középeurópai szövetség aztán törvényt szabhat a többi hatalmasságnak. De ez a terve sem sikerült, és igy kénytelen volt tovább is fentartani az orosz szövetséget. Franciaországgal, hol huga, Mária Antónia volt a királyné, szintén szövetségben állott, de onnét, közvetlen a forradalom előtt, nem remélhetett valami hathatós támogatást. 1787-iki orosz utja alkalmával elhatározta a török háborut, szövetségben az orosszal. De terve, meglepés által foglalni el Belgrádot, nem sikerült és 1788. a törökök ellene fordították fő erejöket, több helyen áttörték az ellenük az egész határszélen felállított kordont és betörtek a Bánságba. J. minden erőfeszítése sem birt jobb fordulatot adni a háborunak, testben-lélekben megtörve tért vissza 1788. őszén Bécsbe. Helyzetét még súlyosabbá tette, hogy ezalatt a belgák is legyőzték seregét, és hogy régi ellensége, a porosz nyilt szövetségbe lépett a törökkel. Anglia, Hollandia és Lengyelország mind porosz részen állottak.

Fegyveres hatalmának e kudarca nyilt ellenállásra lobbantotta a magyarok elégedetlenségének tüzét. Erre ő maga szolgáltatott alkalmat az által, hogy a török háboru kezdetén összehivta a megyegyüléseket, hogy az ujoncállítás és élelemszállítás dolgában segítsék. A megyék országgyülést, a sérelmek orvoslását, a törvényes állapotok visszaállítását követelték. Még erősebb volt az ellenállás 1789., midőn J. erőszakkal lefoglaltatta a gabona- és szénakészleteket, a fizetést pedig csak a háboru utánra igérte. Ekkor már 15 megye egyenesen megtagadta a végrehajtást, a magyar elégedetlenek pedig összeköttetésbe léptek a porosz királlyal, sőt már teljes elszakadásra készültek. Ezen nem változtatott az, hogy J. magyart, Hadikot, nevezett ki fővezérnek, sem pedig a háboru későbbi szerencsés fordulata és Belgrád elfoglalása Laudon által. A királyi biztosoknak már senki sem engedelmeskedett, a közigazgatás az országban megszünt, napról-napra várható volt a nyilt felkelés. Ekkor J. 1789 decemberben német és magyar nyelvü rendeletben országgyülést igért meggyógyulása esetén, és midőn ez sem használt, 1790 jan. 28. összes minisztereinek, különösen pedig Kaunitznak tanácsára rászánta magát a végső lépésre is. Visszavonta összes intézkedéseit, kivéve a toleranciára, a jobbágyságra és a lelkészrendezésre vonatkozókat, és helyreállította az alkotmányt ugy amint 1780-ban fennállott. Általános volt az öröm az országban, de a megrendült bizalmat J.-nek ez áldozata sem állította helyre. A szerencsétlen fejedelem hosszas szenvedés után - 1788 óta a tüdővész vett rajta erőt - abban a tudatban hunyt el, hogy életének minden műve összeomlott.

J. egyike a felvilágosott abszolutizmus kora legkiválóbb és legrokonszenvesebb alakjainak. Ő is követte őseinek hatalmi tradicióit, de eszközeit a kornak megfelelően választotta. Szándékai tisztaságában, nemeslelküségében kételkedni nem lehet. Egész életét az állam eszméjének szentelte, más oltáron nem áldozott. Ausztria ujjáalakítása, melyet anyja kezdett meg lassan, kiméletesen, lényegesen az ő műve. A polgárság és parasztság fölemelése, bizonyos nemzeti egység teremtése által képessé tette birodalmát a napoleoni háboruk óriási válságának kibirására. Nem csuda, ha Ausztriában mai napig is áldják emlékét a németek és a szabadelvü pártiak és hogy nemcsak Bécsben, hanem számos kisebb-nagyobb városban emeltek ott neki szobrokat. Magyarországon egészen más volt uralkodásának eredménye. A művelt elemek és a protestánsok nagy örömmel üdvözölték reformjait, melyek véget vetettek a százados tespedésnek. De a magyar nemzetiség elnyomása ellene fordította azokat is, kik egyebekben helyeselték politikáját és igy nemcsak a nemesség és papság, hanem mondhatni az egész nemzet fölébredt s ellene foglalt állást. Az a hatás, melyet ily módon, bár akaratlan, a nemzeti szellem fölélesztésére gyakorolt, többé el nem enyészett. Későbbi reformkorszakunk nagyrészt az ő intézményeit igyekezett megvalósítani, csakhogy nemzeti irányban. Ily módon értendő az a rendes itélet felőle, hogy megelőzte korát. Egészen a reform embere volt, de mivel csak későn jutott uralomra, egyszerre akart elérni mindent, nem igen válogatva az eszközökben. Ez okozta tragikus bukását.


FERENC JÓZSEF

 

Ausztria császára, Magyarország királya. Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegnő legidősebb fia. Már nagyapja és egyben keresztapja, I. Ferenc császár is a jövendő császárt látta unokájában.

A politikailag rendkívül aktív Zsófia főhercegnő minden erejével azon igyekezett, hogy legidősebb fiát uralkodóvá nevelje. Szellemi mentora Rauscher, a későbbi bécsi bíboros érsek jelentős szerepet játszott Ferenc József világképének kialakításában, mely egész életében az egyház és a katonaság kettős pillérén nyugodott, s melyből a tudomány és a művészet iránti érdeklődés kimaradt. Kiválasztottságának tudata már fiatal korában elszigetelte az emberektől, sőt még három öccsétől is.

Ferdinánd leköszönése (és Ferenc Károly trónöröklési jogáról való lemondása) után 1848. december 2-án lépett trónra Olmützben, ahová a császári család a forradalom elől menekült. Ez az uralkodó váltás a monarchikus elvek megerősítését és a reakció korszakának kezdetét. A magyarok megtagadták az új király elismerését, és nyílt lázadásban törtek ki, melyet csak Oroszország jelentős katonai segítségével sikerült leverni.

1851. évi "szilveszteri pátenssel" miniszterelnöke, Schwarzenberg (és száműzetéséből visszatért Metternich herceg) tanácsára az uralkodó visszatért az abszolutizmushoz, de még az 1849-es alkotmányt is visszavonta, melyet ő maga bocsátott ki. Ezekben az időkben a fiatal császár és anyja, aki továbbra is jelentős politikai hatalommal bírt, rendkívül népszerűtlenné vált.

Schawarzenberg halála után 1852-ben a politikában a tapasztalatlan császár egymaga vette át a kormányzást, aminek szerencsétlen következményeként Ausztria a krími háborúban (1853-56) politikailag teljesen elszigetelődött. Az 1855-ös konkordátum fontos jogokat biztosított az egyháznak az iskolaügy és a házassági bíráskodás területén, ami támadás volt a szabadgondolkodás területén. Az ellenőrzést szerteágazó rendőri hálózat biztosította. A rátermett pénzügyminiszter, Bruck, gazdasági reformokat vezetett be. Az oktatásügyi miniszter, Thun-Hohensteinnek sikerült megreformálni az iskolarendszert. Ferenc József parancsára lebontatták a bécsi városfalat, és megépítették a körutat, a Ringet.

1854. április 24-én vette feleségül elsőfokú unokatestvérét Erzsébetet (Sisit), Ludovika bajor királylány és II. Miksa bajor herceg lányát. Házasságukból négy gyermek született: Zsófia (Laxenburg 1855. március 5.- Buda 1857. május 29.); Gizella (Laxenburg 1856. július 12. - München 1932. július 27.); Rudolf (Laxenburg 1858. augusztus 21. - Mayerling 1889. január 30.); Mária Valéria (Buda 1868. április 22. - Alsó-Ausztria 1924. szeptember 6.).

1859-ben a franciákkal szövetséges Szardíniai elleni háború kirobbanása elsősorban Ferenc József határtalan uralkodói önbizalma volt az oka. A háború Magentánál és Solferinónál megsemmisítő vereséggel ért véget, és Lombardia elvesztését vonta maga után. Ezek az események szükségessé tették a neoabszolutizmus szigorának enyhítését (1860. októberi diploma, 1861. februári pátens).

A poroszok elleni háború 1866-ban Königgrätznél Ausztria megszégyenítő vereséggel végződött, ezzel szertefoszlott minden remény, mely egy osztrák vezetés alatt álló "Nagy Németország" megteremtésére irányult. E háború következtében 1871-ben megteremtődött a "kisnémet" (porosz) megoldás lehetősége a Német Császárságban. Ausztriának ki kellett válnia Németországból, ami végzetes következményekkel járt az ott élő osztrákokra nézve.

Az olasz hadszíntéren 1866-ban Lissa és Custozza mellett sikerült kivívni a győzelmet, ennek azonban semmilyen következménye sem lett, mert Ferenc József már a háború előtt lemondott Velencéről, amely így az új olasz királyság részévé vált. E vereség után szükségessé vált az állam átalakítása: a belügyekben további liberalizálódásra került sor (1867. Alaptörvény) és lehetővé vált a magyarokkal való kiegyezés. Ennek érdekében- a magyarok iránti szeretetből- Erzsébet is latba vetette befolyását. Ez az átrendeződés a birodalom kettészakadását jelentette "dualizmust". Az osztrák császárság császár és királyi állammá vált. (Osztrák - Magyar Monarchia), melynek két fővárosa volt, Bécs és Budapest, és két önálló parlamenttel rendelkezett. Közös és független minisztérium bonyolult rendszere alakult ki, többnyire eltérő belpolitikával, de közös külpolitikával, közös hadsereggel. 1867. június 8-án koronázták meg Ferenc József császárt magyar királlyá.

Az állam alapja 1918-ig ez a "kiegyezés" volt, melyet főleg a cseh tartományok rendkívül igazságtalannak tartottak.

A liberális kormányok időszakában (1867-79) lehetővé vált a konkordátum felmondása, haladó szellemű népiskolai és sajtótörvények, valamint egy új választási törvény megalkotása, de nem sikerült megoldani a cseh problémát (kiváltságok megtagadása). Kettős szövetséget kötöttek a Német Birodalommal 1879-ben. Ez 1882-ben Itália csatlakozásával hármas szövetséggé bővült, majd 1883-ban Románia is társult a titkos szövetséghez. A császár azon törekvését, hogy uralmát kiterjessze a Balkán-félszigetre (1878, Bosznia és Hercegovina okkupációja), a liberálisok nem támogatták (1879. az Auersperg-kormány bukása).

Az utolsó húsz békeévben nem volt több stabil kormány. A súlyos nemzetiségi összecsapásokban a császár személye szimbolikus szerepet kapott, ő volt az összetartó kapocs. Politikailag hibás döntésekből okulva, családi tragédiák által megviselve (fivérét Miksát 1867-ben Mexikóban agyonlőtték, egyetlen fia, Rudolf 1889. január 30-án Mayerlingben öngyilkos lett, 1898. szeptember 10-én Genfben feleségét, Erzsébetet meggyilkolták), Ferenc József egyre inkább e szerep mögé bújt.

Az agg császár továbbra is arra törekedett, hogy németországi és itáliai veszteségeiért a Balkánon kárpótolja magát. Bosznia és Hercegovina bekebelezése 1908-ban történt. Európát egy nagy háború felé sodorta. 1914. júliusában a császár volt az, aki a trónörökös pár meggyilkolása után vészterhes ultimátumot intézett Szerbiához, majd aláírta a hadüzenetet is. Így vezette birodalmát és Európát az első világháborúba, melynek következtében a monarchia és a régi Európa is összeomlott.


IV. KÁROLY

 

Osztrák császár és magyar király (1916. november-1918.november), az utolsó Habsburg uralkodó. 1916-ban a háború közepén került sor a hagyományos ünnepségre, ahol az egyik döntő, új probléma volt, hogy a magyar himnuszt kell énekelni az osztrák helyett. Az ország tájegységei népviseleti ruhákban vonultak fel a Halászbástyára és környékére, ahol a békeidők koronázásainak fényét próbálták megidézni. Vele koronázták nejét, Zita királynőt, s mindketten kaptak egy díszes ezüstládát tele pénzzel, amit a háború áldozatainak ajánlottak fel. Megpróbálta birodalmát kivezetni az I.világháborúból, belső reformokkal is próbálkozott, de a nehéz helyzet és saját határozatlan egyénisége miatt sikertelenül. Magyarországon csupán Tisza István miniszterelnök felmentését érte el. 1918-as őszi katonai összeomlást követő forradalmak miatt novemberben lemondott az államügyekben való részvételről és Svájcba távozott. 1921-ben a magyar legitimisták biztatására - és feltételezhető, hogy francia politikusok sugallatára is - két alkalommal is visszatért Magyarországra és sikertelen kísérletet tett a trón elfoglalására. A magyar törvényhozás 1921. novemberében megfosztotta a Habsburg-házat a magyar királyi tróntól és az uralkodói jogok gyakorlásától. Károlyt Madeira szigetére internálták, ahol rövidesen meghalt.